A hazai természetvédelem nagy alakja: Schenk Jakab

Emlékezzünk meg Schenk Jakabról, aki a honi természetvédelem ügyét a legnehezebb időkben is képviselte.

Budapest, 2014. január 23. Máté Bence Nagy kócsag című képe, amely harmadik helyezést nyert a 32. Magyar Sajtófotó Pályázat természet és tudomány (egyedi) kategóriájában. Az MTI/MTVA fotósai tíz díjat nyertek a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) pályázatán, amelyre 310 szerző 3810 pályaművel pályázott. MTI Fotó: Sajtófotó Pályázat/Máté Bence Fotó: Sajtófotó Pályázat/Máté Be

Emlékezzünk meg Schenk Jakabról, aki a honi természetvédelem ügyét a legnehezebb időkben is képviselte – írja a SzabadFöld.hu.

Vönöczky-Schenk Jakab (1876–1945) ornitológus, zoo­lógus a hazai természetvédelem nagy lendítője volt. A 133 napos kommunista tanácsköztársaság idején fontos írást tett közzé a Természettudományi Közlönyben.

Az őstermészet kincseinek védelme magyar földön című, 1919. május 15-én megjelent munka a hatalmon lévők nyelvezetével indult.

Kiindulópontja az, hogy a „nagy átalakulás” és a „rendezett viszonyok bekövetkezése” utáni többlettermelési kényszer előreláthatólag nagyarányú talajjavítási munkálatokat tesz szükségessé. A termelés számára követelik majd a ritka és érdekes állat- és növényvilággal bíró természeti területeket.

Máté Bence Nagy kócsag című képe, amely harmadik helyezést nyert a 32. Magyar Sajtófotó Pályázat természet és tudomány (egyedi) kategóriájában.
MTI Fotó: Sajtófotó Pályázat/Máté Bence

A harmadik mondattól azonban hangot váltott, elhagyva az uralkodó politikai ideológia nyelvezetét. Figyelmeztetett arra, hogy így elpusztulnak kócsag- és gémtelepeink, melyek révén Magyarország madártani viszonyai bekerültek a „világirodalomba”, azaz a nemzetközi szakirodalomba. De nemcsak a ritkaságok, hanem a közönségesen ismert madarak és más állatok is elveszítik ősi fészkeiket e területek művelésbe vonásával.

A tudós szerző alapállása:

a proletárdiktatúra elsősorban a gazdasági termelés terepeként tekint e területekre. Nemcsak földünk történeti, hanem természeti emlékeit is át kell adnunk a jövő nemzedékeinek

– érvelt. Majd az új, erőszakra épülő vöröshatalom felelősségtudatát is megpróbálta felkelteni: „…az eddigi klasszikus műveltség rovására a természettudományi műveltség, mely az arra hivatott szakemberek s kormányzati tényezők menthetetlen mulasztásának, hozzá nem értésének tudná be azt, hogy kellő időben nem gondoskodott a természeti emlékeknek az utókor számára való megmentéséről.” E sorok egy olyan közéleti környezetben születtek, mikor a regnáló kommün ellenfeleit és bírálóit üldözte, terrorizálta, bebörtönözte és alkalomadtán fizikailag is megsemmisítette.

Schenk Jakab azonban ennél is tovább ment, mikor óva intett: természeti emlékeink átalakulásával flóránk és faunánk mellett a magyar puszta jellegzetes embertípusai, ősfoglalkozási ágai, páratlan etnográfiai emlékei is megsemmisülnének.

A táj és a honos magyarság életegységének elve merő ellentéte volt a marxista-leninista éra nemzeti értékekkel szakító internacionalizmusának.

A szerző aztán szabatosan számba vette az ország védelemre szoruló zöld foltjait.

A teljes cikket ITT olvashatja tovább.

Farkasok a levegőben

Odescalchi Zoárd herceg ébresztette fel a solymászatot Csipkerózsika-álmából, amikor 1901-ben tuzséri birtokára külföldről hozatott sólymokat, solymászokat. A magyar solymászat 2013 óta hungarikum, egyesülete nyolcvanéves. Szervezett működését sólyommustrával, tisztújító közgyűléssel ma ünnepli meg a gödöllői kastélyban.

Korábbi cikkünket ITT olvashatja tovább.