A Magyar Régészet Napja

A jeles nap alkalmából visszatekintünk a hazai régészet, azon belül is a régészeti célú ásatások kezdeteire.

Középpulya e térképét a vármegyei földmérő éppen a malom-ügy kapcsán készítette; a Kettősök-dűlő az akkori falutól délre feküdt Forrás: mki.gov.hu

Az utóbbi években május utolsó hétvégéjén tartották meg a Magyar Régészet Napját; ennek kapcsán tekintünk vissza a hazai régészet, azon belül is a régészeti célú ásatások kezdeteire.

Vékony Gábor így ír erről összefoglalójában [1]: „Modern régészeti terepkutatással Magyarországon csak a 20. századtól számolhatunk, e kutatás tervszerűségét illetően pedig csak a 20. század második fele az az időszak, amikor azt átgondoltabbnak ítélhetjük. Rögtön hozzá kell tegyük azonban a fentiekhez azt, hogy tervezettséggel korábban is találkozunk a magyarországi régészeti kutatásban, így a 19. század ötvenes-hatvanas éveiben főként a középkori műemlékek kutatásában.” Majd később, az első régészeti ásatásról: „Schönvisner 1778-ban megásatta, feltárta a Flórián téri katonai fürdőt. Kutatása eredményeit a De Ruderibus Laconici Caldariique Romani. Liber unicus (Budae, 1778.) című könyvében foglalta össze.”

Schönvisner István elsőként számon tartott ásatásánál korábbiról is találhatunk adatot:

ugyan csak egyetlen évvel korábbról, 1777-ből, és kevésbé nagyszabásút, mint a Flórián téri munkálatok, ám jelentősége nem is elsőségében van, hanem abban, ahogyan tükrözi a korszellemet és a régészet iránti hazai érdeklődést.

A feljegyzést Bácsmegyey Antal középpulyai (Sopron vármegye) plébánosnak köszönhetjük, aki utódai számára az egyházlátogatási jegyzőkönyvek kérdőpontjai mintájára valóságos kézikönyvet (manuductio, „kézen fogva vezetés”) állított össze parókiájáról[2]. Ennek 3. pontja így szól:

3. §

Hol állt régtől fogva Középpulya falu?

„Nincs kétség afelől, hogy Középpulya falva a Kettősők, Rövidek, Divósok, Hegyes Földek dűlőkön állt. Az említett dűlőkön ugyanis még jelenleg is megvannak sok helyen, sok és sokféle régi épület kisebb-nagyobb alapjai; ezeken a dűlőkön évről évre a mostani jobbágyok sok mindent ásnak ki és fordítanak saját használatukra, amikor házat vagy egyéb tárolókat építenek maguknak, és sok mostani jobbágy számol be arról, hogy felmenőik már régen is ezt a gyakorlatot folytatták. Ha sűrűbben jönnek nagy esők, alig múlik el év, hogy a jobbágyok a felsorolt dűlőkön saját földjeiket felszántva ne akadnának újabb és újabb alapokra, vagy ekéjükkel ne fordítanának ki ágyúgolyókat, kályhadarabokat, órasúlyokat és a maiaknál háromszor nagyobb téglákat.

Shmiliár János úr ezt hallva tőlem és másoktól, 1777-ben jobbágyait a kellő szerszámokkal ellátva kiment az említett dűlőkre, és az én jelenlétemben felásatva velük a község földjét és az azzal szomszédos jobbágyok földjeit, a Kettősök dűlőn teljes házak alapjaira talált rá; az alapok fekvését figyelembe véve pedig nyilvánvalóvá vált, hogy Középpulya falva egykor az említett dűlőkön állt, dél felől észak felé, a falu közepén áthaladó út pedig Kőszeg felé haladt. Ezt ma, hiába hogy csupán az erdőből eredő vízfolyás már, közönségesen Keőszeghi utnak hívják a helyi jobbágyok.”

Kétség nem férhet tehát ahhoz, hogy minden együtt volt, amitől régészeti ásatásnak tekinthetjük a középpulyai munkálatokat:

tárgyi leletek alapján feltámadó (hely)történeti érdeklődésből szabályos ásatást végez(tet)tek azzal a konkrét céllal, hogy megállapítsák egy elpusztult település fekvését; majd házalapokra bukkanva, azok tájolása alapján meg is tették ezt, végül helynévtörténeti megfigyelésekkel is alátámasztva az eredményt.

Részlet Bácsmegyey József középpulyai plébános feljegyzéseiből
Fotó: mki.gov.hu

Ki volt hát ez a Shmiliár János, aki – vélhetőleg tudtán kívül, pusztán érdeklődésből – Schönvisnert egy évvel megelőzve ilyen módszerességgel, időt és költséget nem kímélve járt utána egy pusztán történeti kérdésnek? Eszterházy „Fényes” Miklós herceg, a fertődi kastély építtetőjének gazdatisztje és levéltárosa, aki érdemei fejében 1770-ben a herceg adománya révén két nemzedékre a Pogány és Nedeczky családok egykori birtokába jutott, majd a többi nemest kivásárolva még abban az évben egész Középpulya földesura lett.

Szinte meghitt jelenetnek tűnhet, ahogy a földesúr a plébánossal karöltve úttörő jellegű tudományos munkát végeztet – ám kettőjük viszonya távolról sem volt felhőtlen.

Bácsmegyey a Manuductioban sok keserűséggel számol be[3] a herceg előtti pereskedésekről a földesúr által megtagadott földbér és dézsma miatt; 1784-ben pedig vármegyei bizottság kell kiszálljon a faluba, mert Shmiliár úr szabálytalanul épített malomgátja miatt a Csáva patak rendszeresen elárasztja a falut, összeomlással fenyegetve a templomtornyot is. A mikszáthi fordulatokkal teli történet során karhatalommal hányatják szét a malomfőt, és a főszolgabíra csak Shmiliár János könyörgésére fékezi meg a feldühödött falusiakat, hogy le ne rombolják magát a malmot is. A plébános és a falu népe már-már az igazság győzelmét ünnepli, amikor a földesúr egy pazar ebédre látja vendégül a tekintetes Vármegye által kiküldött urakat… ott pedig a plébános keserű kommentárja szerint „poharazgatás közben kölcsönösen elnézést kérve a megesett szavakért és dolgokért (…) barátok lettek, mint Pilátus és Heródes”. Ettől kezdve a Vármegye feltűnő érdektelenséggel hagyja ellenőrizetlenül, hogy valóban megépültek-e a falu biztonságát szavatoló védművek. (Nem épültek meg.) Mindez azonban nem érinti a lényeget, sőt: éppen hogy illusztrálja, milyen erős közös érdeklődés fűzte össze egyéb, anyagi érdekkülönbségeik ellenére a falu két művelt emberét.

Középpulya e térképét a vármegyei földmérő éppen a malom-ügy kapcsán készítette; a Kettősök-dűlő az akkori falutól délre feküdt
Fotó: mki.gov.hu

És hogy ez sem helyi, sem családi vonalon nem egy egyszeri, múló érdeklődés volt, hanem erős kulturális igény, talán elhivatottság is, azt bő száz évvel később is tanúsítja a Sopronmegyei Régészeti Társulat 1891-es évkönyvének köszönetnyilvánítása[4]: „Azon számos, segédkezet nyújtó urak közül, a kik a társulatunk körül különös érdemeket szereztek maguknak, csak egynéhányat legyen szabad felemlítenem. Hálás köszönetre köteleztek: (…) Shmiliar Pál, csepregi főszolgabíró (…) Követésre méltó példákat állítottak ezen urak, a kik rögtön értesítvén a központot a leletekről, lehetségessé tették, hogy a társulat azokat tudományosan fel is dolgozhatta.” Milyen örömöt okozna ez a hozzáállás a mai régészeknek is!

És úgy tűnhet, ez nem csak a „honorácior” értelmiség passziója volt: „De elismernünk kell azt is, hogy a vidék összes közönsége is mindig szívesen kezünkre állott, a mi fényesen bizonyítja nemes vármegyénk intelligens voltát és oly szépen jellemzi annak ügyszeretetét a kultúra minden ága iránt.”

A szerző a Klasszika-filológiai Kutatóközpont ügyvivő szakértője.

Az eredeti cikk ITT érhető el.