Shmiliár János úr ezt hallva tőlem és másoktól, 1777-ben jobbágyait a kellő szerszámokkal ellátva kiment az említett dűlőkre, és az én jelenlétemben felásatva velük a község földjét és az azzal szomszédos jobbágyok földjeit, a Kettősök dűlőn teljes házak alapjaira talált rá; az alapok fekvését figyelembe véve pedig nyilvánvalóvá vált, hogy Középpulya falva egykor az említett dűlőkön állt, dél felől észak felé, a falu közepén áthaladó út pedig Kőszeg felé haladt. Ezt ma, hiába hogy csupán az erdőből eredő vízfolyás már, közönségesen Keőszeghi utnak hívják a helyi jobbágyok.”
Kétség nem férhet tehát ahhoz, hogy minden együtt volt, amitől régészeti ásatásnak tekinthetjük a középpulyai munkálatokat:
tárgyi leletek alapján feltámadó (hely)történeti érdeklődésből szabályos ásatást végez(tet)tek azzal a konkrét céllal, hogy megállapítsák egy elpusztult település fekvését; majd házalapokra bukkanva, azok tájolása alapján meg is tették ezt, végül helynévtörténeti megfigyelésekkel is alátámasztva az eredményt.
Fotó: mki.gov.hu
Ki volt hát ez a Shmiliár János, aki – vélhetőleg tudtán kívül, pusztán érdeklődésből – Schönvisnert egy évvel megelőzve ilyen módszerességgel, időt és költséget nem kímélve járt utána egy pusztán történeti kérdésnek? Eszterházy „Fényes” Miklós herceg, a fertődi kastély építtetőjének gazdatisztje és levéltárosa, aki érdemei fejében 1770-ben a herceg adománya révén két nemzedékre a Pogány és Nedeczky családok egykori birtokába jutott, majd a többi nemest kivásárolva még abban az évben egész Középpulya földesura lett.
Szinte meghitt jelenetnek tűnhet, ahogy a földesúr a plébánossal karöltve úttörő jellegű tudományos munkát végeztet – ám kettőjük viszonya távolról sem volt felhőtlen.
Bácsmegyey a Manuductioban sok keserűséggel számol be[3] a herceg előtti pereskedésekről a földesúr által megtagadott földbér és dézsma miatt; 1784-ben pedig vármegyei bizottság kell kiszálljon a faluba, mert Shmiliár úr szabálytalanul épített malomgátja miatt a Csáva patak rendszeresen elárasztja a falut, összeomlással fenyegetve a templomtornyot is. A mikszáthi fordulatokkal teli történet során karhatalommal hányatják szét a malomfőt, és a főszolgabíra csak Shmiliár János könyörgésére fékezi meg a feldühödött falusiakat, hogy le ne rombolják magát a malmot is. A plébános és a falu népe már-már az igazság győzelmét ünnepli, amikor a földesúr egy pazar ebédre látja vendégül a tekintetes Vármegye által kiküldött urakat… ott pedig a plébános keserű kommentárja szerint „poharazgatás közben kölcsönösen elnézést kérve a megesett szavakért és dolgokért (…) barátok lettek, mint Pilátus és Heródes”. Ettől kezdve a Vármegye feltűnő érdektelenséggel hagyja ellenőrizetlenül, hogy valóban megépültek-e a falu biztonságát szavatoló védművek. (Nem épültek meg.) Mindez azonban nem érinti a lényeget, sőt: éppen hogy illusztrálja, milyen erős közös érdeklődés fűzte össze egyéb, anyagi érdekkülönbségeik ellenére a falu két művelt emberét.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!