„Szegény Szent-Anna tava. Húzzák felette a lélekharangot, ha pár év mulva erre találna kerülni, talán már tenis hálók lesznek kifeszítve a mostani fenekén. Csókolja kezeit Béla” Ezzel a nem túl biztató üzenettel kelt útra Tusnádról Kolozsvárra 1901 vélhetően igen száraz nyarán ez a képeslap – ami az egyik legkorábbi, ami csodás székelyföldi tavunkról megjelent. A titokzatos Béla úr jóslata szerencsére nem vált be, bár néhány éve valóban veszélybe került a tó, mert nyaranta megrohamozták a délről jövők. Nem felejtem el, ahogy az egyik helyi magyar cserkész lemondóan mesélte nekem akkoriban, hogy a „turisták” azért pécézték ki maguknak a Szent Annát, mivel elszennyezték a regáti tavakat.
A barbár hadakat 2018-ban sikerült végérvényesen kitiltani a környékről. Azóta már csak a sportolók úszhatnak a tóban, de persze a vidék továbbra is látogatható. És ismét nyugodtan végigjárható az a visszhangos út is, amiről Orbán Balázs oly nagy áhitattal írt korszakos művében, a Székelyföld leírásában:
„A tavat minden oldalról sürűn nőtt fiatal fenyves környezi, s e meglepően szép erdő szegélye közé vágott ut folyja körül a tavat. Gyönyörü árnyas sétány ez, melynek talaja bársony-puha s élénk szinezetü mohaszövedék szőnyegével van bevonva. Itt ezen az uton kerülték a búcsumenetek a tavat, szent énekeket zengve, s száz meg száz lobogót lengetve; […] Mi is elénekeltük a hazára szebb jövőt esdő hymnust és elbámultunk a viszhangon, mely a tó bármely, de különösen északi oldaláról felhangzott.”
Időutazásunk 13. részében visszatérünk az immár világörökségi helyszínné nyilvánított Verespatakra.
A sorozat további epizódjait ITT tekintheti meg.
Fotók: Balázs D. Attila
