Aquincum térségében már a római korban létesültek hidak, ezek egyike, egy fahíd a mai Árpád-hídtól északra helyezkedett el, míg a másik átkelő az aquincumi legióstábort kötötte össze Contra-Aquincummal, illetve a Barbaricummal. Ezek a hidak azonban elpusztultak, s ezt követően évszázadokon keresztül csak hajóhidak létesültek a Dunán, illetve úgynevezett lengőkompokkal volt lehetséges az átkelés, jóllehet Bonfini szerint Luxemburgi Zsigmondnak és Mátyás királynak is szándékában állt hidat építtetni Pest és Buda között, azonban a halál mindkettőjüket megakadályozta tervük megvalósításában. [1]
A modern kor első állandó hídja az 1849-ben átadott Lánchíd volt, azonban a főváros rohamosan gyarapodó lakossága, a fejlődő közlekedés és kereskedelem hamarosan újabb hidak építését igényelte, így a Margit-híd megépülte után (1876) tizenhét évvel két további híd építéséről rendelkezett a magyar törvényhozás.
Ezek egyike a Duna Fővám tér és Gellért tér közötti szakaszán volt hivatott összekötni a két városrészt, s építését az 1893. évi XIV. törvénycikk rendelte el. A kereskedelmi minisztérium nemzetközi tervpályázatot hirdetett, melyre 21 pályamű érkezett, s közülük a kiváló hídépítő mérnök Feketeházy János munkáját választották ki megvalósításra, aki ekkorra már több sikeres hídépítési projektet tudhatott maga mögött.
A Gerber csuklós szerkezetű híd, amely Feketeházy mérnöki tevékenységének főműve lett, Ferenc József császárról kapta a nevét. Az eredeti tervek módosítása, a részletek kidolgozása Czekelius Aurél, a kereskedelmi minisztérium Dunahíd-osztályának vezetője, Szántó Albert műszaki tanácsos és Nagy Virgil, főmérnök feladata volt, akik több további hazai mérnök bevonásával végezték el munkájukat.
Ez volt az első olyan híd Budapesten, amely teljes egészében magyar mérnökök tevékenysége révén, a magyar ipar részvételével épült meg.
Az építkezések 1894 szeptemberében kezdődtek, s annak ellenére, hogy igazi lendületet csak a következő év tavaszán vett a munka, sikerült tartani az előzetesen kitűzött határidőt és átadni a hidat a millennium évében. Az építés költsége 2,5 millió forint volt. Az építkezés során két munkás vesztette életét, ami a Budapesti Hírlap tudósítója szerint nagyon jó arány, mert egy ekkora bekerülési költségű építmény esetén a statisztika szerint sokkal többen is meghalhattak volna.[2]
A hídavatásra 1896. október 4-én, Ferenc napján került sor. A verőfényes vasárnap reggelén érkezett a városba Erzsébet királyné vonattal, a király szárnysegédjével kiment elé a Nyugati pályaudvarra, s aztán együtt hajtattak fel fogatukon a budai Várba, hogy a főváros közönsége előtt megünnepeljék az uralkodó névnapját. A királyi pár előbb egy csendes misén vett részt a budavári Zsigmond-kápolnában, majd 9 órakor vette kezdetét a hivatalos istentisztelet a zsúfolásig megtelt Mátyás-templomban. A várbeli ünnepséget követően, kevéssel déli 12 óra előtt érkezett meg Ferenc József és kísérete az új híd pesti hídfőjéhez, ahol előzőleg egy díszes sátrat állítottak fel számára.
A ceremóniát Dániel Ernő (Kiss Ernő, aradi vértanú unokája), kereskedelmi miniszter nyitotta meg, aki rövid beszédben kérte fel az uralkodót az új híd felavatására, majd felolvasták az alapító oklevelet, amelyet a király aláírt, s aztán egy tokba zárták egy-egy akkoriban használatban lévő arany- és ezüstpénzzel, valamint egy, a híd történetét ismertető irattal, s egyfajta időkapszulaként elhelyezték a pesti kapuzat tetején lévő turulmadár alatt. (Egyes híradások szerint a turul alatti aranygömbbe, mások szerint a gömb alá.) Az alapító levél szövege a következő volt:
MI ELSŐ FERENC JÓZSEF, Isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország királya stb. és Magyarország apostoli királya. A magyar állam ezeréves fönnállásának magasztos emlékét ünnepeljük szeretett magyar nemzetünkkel együtt, a midőn Budapest székesfővárosunknak a Duna folyam által szétválasztott két felét a Szent-Gellérthegy déli aljánál összekapcsoló s Nevünket viselendő e szép és hatalmas művet, melynek építése az 1893. évi XIV. törvénycikk alapján 1894-ik év szeptember hónapjában megkezdetvén, a vasszerkezet utolsó szögecsének Általunk most történt elhelyezésével teljes befejezést nyert, rendeltetésének átadjuk. Az ezeréves múlt történetéből merített bizalommal a jövő iránt, vallásos áhítattal fordulunk az Isteni Gondviseléshez, vegye továbbra is oltalmába Házunkat és hű magyar nemzetünket s óvja minden viszontagságtól e művet, hogy a hozzá fűződő remények megvalósulván, örvendetesen fejlődő székesfővárosunk további haladásának és fölvirágzásának biztos eszközévé váljék.
Kelt Budapest székesfővárosunkban, ezernyolcszázkilencvenhatodik évi október hónap negyedik napján.
Ferenc József s. k.
Bánffy Dezső báró s. k., Lukács László s. k., Wekerle Sándor dr. s.k., Dániel Ernő s. k., Lukács Béla s. k.
Az elkészült hídba az utolsó szöget maga Ferenc József verte be, azonban nem kalapáccsal, hanem, miként a korabeli napilapok tudósításából megtudjuk: „Dániel miniszter arra kérte, hogy nyomjon meg egy, az asztalon elhelyezett gombot, hogy ezzel az utolsó szöget beleverje a hídba. A király erősen megnyomta a gombot, mire a híd felöl sistergés, majd koppanás hallatszott: az utolsó szög bele volt verve a hídba. A gomb ugyanis villámos vezetékkel megmozgatott egy emelőt, mely egy kis pörölyt sűrített levegő segítségével 45 tonnás erővel zúdított a szögre, melyen, az ütés után félgömbölyűre lapulva, a pörölyön levő mélyedésnek megfelelően a király monográfiája volt megörökítve.”[3]
Az avatási ünnepség utolsó aktusaként a király ünneplők sokaságától kísérve átsétált a hídon, majd udvari kocsijába szállva visszatért a várba. Ezt követően a hidat átadták a főváros népének és a közforgalomnak: aznap még mindenki ingyen használhatta, éjféltől azonban már hídvámot kellett fizetni, ami két krajcár volt (egy személyre). A pesti hídfőnél ma is áll a két vámszedőház. A budapesti hidak vámját végül 1918 novemberében törölték el.
A lenyűgöző szépségű, monumentalitása ellenére is kecses megjelenésű híd – Budapest többi hídjához hasonlóan – a II. világháború utolsó hónapjaiban súlyos károkat szenvedett. A fővárosi Duna-hidak elpusztítása mindkét harcoló félnek érdekében állt, szándékaikat tekintve csak a megsemmisítés időpontjában volt közöttük különbség. A németek 1944 októberében előkészítették a hidakat a robbantásra, azonban csak Pest feladása után akartak rá sort keríteni, a szovjetek és szövetségeseik ezzel szemben mielőbb el akarták vágni az ellenség utánpótlási és visszavonulási útvonalait.
A Ferenc József híd végül 1945. január 16-án robbant fel annak következtében, hogy egy orosz akna csapódott a korábban a németek által hídra szerelt robbantó szerkezetbe. A hatalmas károk ellenére is ez a híd maradt a legjobb állapotban a fővárosi hidak közül, így ennek kezdték meg elsőként az újjáépítését, amelynek során arra törekedtek, hogy az eredeti formájában állítsák helyre az átkelőt. Az újjáépített hidat Szabadság híd néven 1946. augusztus 20-án adták át a forgalomnak.
Tóth Orsolya
A szerző a Magyarságkutató Intézet munkatársa
Az eredeti írás ide kattintva érhető el.
Borítókép: a szerző saját felvétele
Felhasznált irodalom:
Páll Gábor: A budapesti Duna-hidak története (Lánchíd füzetek 6), Közlekedésfejlesztési Koordinációs Központ, 2007.
Ungvári Krisztián ‒ Meruk József: Budapest hídjai a város ostromában, ArchívNet 19. évf., 1. szám, 2019.
Budapesti Hírlap XVI. évf., 273. sz., 1896. október 4, 7‒8.
Budapesti Hírlap XVI. évf., 274. sz., 1896. október 5, 1‒3.
Fővárosi Lapok XXXIII. évf., 274. sz., 1896. október 5, 1‒3.
Ország-Világ (Szépirodalmi és ismeretterjesztő képes hetilap) XVII. évf., 40. sz., 628.
Pesti Napló XLVII. évf., 274. sz., 1896. október 5, 1‒3.
[1] Antonio Bonfini, A magyar történelem tizedei, 3. tized, 3. könyv, 345; 4. tized, 7. könyv, 120.
[2] „A hídépítészet történetében valósággal ritkaság számba megy, hogy az új híd építése közben mindössze két ember pusztult el. Az egyik a híd testére esett s agyonzúzta magát, míg a másik a Dunába zuhant, a honnan nem került elő többé. Egy-egy ilyen híd építésénél rendszerint tucatonkint pusztulnak el a munkások. A hídépítészeti statisztika szerint minden beépített 250.000 forintra két emberélet esik.” (Budapesti Hírlap 273. szám, 1896. okt. 4, 8. old.)
[3] Budapesti Hírlap 274. szám, 1896. okt. 5, 2. old.
