Amikor 1848 őszén kezdetét vette a magyar önvédelmi háború, a honvédseregnek égető szüksége volt jól képzett, hadra fogható katonákra, s a Csehországban és Galíciában állomásozó huszárjaink tisztjeik és altisztjeik vezetésével tűzön-vízen át, ezer veszélyt vállalva, szablyával a kézben igyekeztek Magyarországra, hívta őket Kossuth gyújtó hangvételű szózata: „A haza vár, a szegény magyar nemzet esdekelve hí haza benneteket. A hazának vitéz karjaitokra szüksége van. A haza élet-halál veszélyben van! Haza hát, haza! a kinek magyar lelke van.”
A Prága környékén állomásozó, jászkunokból álló császári-királyi 12. Nádor-huszárezred hazacsábítására Kossuth ágenseként először Komlóssy Imre tett ügyetlen kísérletet. Aztán 1848 szeptember végén Kászonyi Dániel próbálkozott, és a hazafias érzelmű tisztekkel és altisztekkel sikerült megállapodnia a hazaszökés részleteiről. Ennek értelmében elsőként a Nádor-huszárok 2. őrnagyi osztályának 1. százada készült fel a vállalkozásra szandai Sréter Lajos főszázados, valamint cserneki és tarkeöi Dessewffy Dénes hadnagy vezetésével.
Október elején az ezredet Prágából régi állomáshelyére, Saazba vezényelték. Sréter főszázadosék menet közben dolgozták ki a részleteket, s megbeszélték, hogy október 4-én Schlan városából indulnak haza. Dessewffy hadnagy felvetette parancsnokának, hogy „én azt hivém, hogy először hazamenendünk téli állomásainkra, s ott az ócskaruhát s szerszámot kicserélve, egyesült erővel indulandunk, (…) de ő azt felelé, hogy ma okvetlen kell mennünk, mert tervünknek nyomán vannak (…)” – olvashatjuk visszaemlékezésében.
Egy másik résztvevő, Virág Lajos közhuszár naplójából érdekes részleteket is megtudhatunk: „Október 4. Korán megérkezve stációnkra, négy közel eső faluba lettünk elhelyezve. A négy falunak mellékutjai egy keresztnél folytak be a főútba: e kereszt lőn kijelölve a szakaszok találkozási helyéül, éji tíz órakor. Tábori jelünk egy »füttyentés« volt, s jelszavunk: »A haza minden előtt.«” Ugyanő emlékezett vissza, hogy szakaszparancsnokuk, Dessewffy hadnagy „a kis termetű, de lelkesült Beliczay tizedes által összehívatá embereit még naplemente előtt s röviden, néhány szóval, de igen érzékeny búcsút vett tőlünk. Végszavaira máig is emlékezem: »Nem hívlak magammal benneteket – úgymond – mert tudom, hogy nem sikerülés esetében jutalmatok és jutalmam a főbelövetés lesz; nekem mindemellett mennem kell, Isten veletek!« – Mi is megyünk, mi is el akarunk menni! kiáltotta erre egy szívvel-lélekkel az egész szakasz. – Gondoljátok talán, hogy feladatunk valami könnyű lesz? – szólt hozzájuk újra Dessewffy, nem annyira lebeszélni, mint ismételten próbára tenni akarván ismert határozottságukat. Akkor nagyon csalatkoztok. El kell készülve lenni minden rosszra. Mi csak megkísértjük a hazamenetelt; nagy kérdés azonban, ha vajjon csak egy is közülünk megláthatja-e a haza határait?! Elleneink fegyverein kívül meg kell küzdenünk nemcsak a fáradsággal, de az álmatlanság-, éhség-, szomjúsággal is. Egyik sem fog ki rajtunk! Volt reá a rövid s majdnem általános válasz. Erre ünnepélyesen megesketé őket Dessewffy, hogy a fegyelmet maguk között fenntartani szoros kötelességöknek ismerik, a veszélyben egymást támogatandják s fölebbvalóik parancsainak engedelmeskedni fognak, egész addig, míg célt érve, hazájok máskép[p] rendelkezik fölöltük. Az úti előkészületek gyors megtételére intvén ezután őket, hazabocsátá mind, tudatván velők az összehívó jeladási s megjelölvén a helyet, honnan indulandók lesznek.”
A megjelölt helyen és időben Sréter kapitány gyülekeztette embereit, azonban Riegler őrmester több szakaszt is visszatartott, így csupán Szentpéteri Samu zászlótartó őrmester, Lázár Sándor őrmester, Beliczay és Görbe József tizedesek huszárjai vágtak útnak. Azaz két főtiszt, négy altiszt és 52 huszár. A maroknyi csapat Srétert választotta meg vezéréül, aki embereihez „röviden, de lelkesen, s a huszár szívéhez hatólag szólt”, majd esküt tettek: „Esküszünk az élő Istenre és a kedves hazánkat védő Szűz Máriára, hogy a vészben forgó drága hazánkért utolsó csepp vérünket örömest áldozzuk s a minket hazavezető feljebbvalóinknak utolsó leheletünkig engedelmeskedünk, azokat mindaddig hűen követjük, míg hazánk rólunk nem rendelkezik, Isten minket úgy segéljen, aki ezen eskü ellen vét, pajtásai által végeztessen ki.”
Az elővédet Dessewffy hadnagy vezette, a harcfegyelemre pedig Szentpéteri őrmester ügyelt. Átlovagoltak Rakonitz városán, majd egy útmenti kocsmánál abrakoltattak. A legénység pálinkát „früstökölt”, vezetőik pedig Dessewffy hadnagy földabrosza segítségével próbálták meghatározni, milyen útvonalon haladjanak tovább. Déltájt egy falusi plébánosnál etették meg lovaikat, a mit sem sejtő paptól vásároltak még kenyeret, pálinkát és bort. A Berounka folyón kompon keltek át, elérték Zebrákot, és egy kis faluban éjjeleztek.
Miután egy faluban nagy nehezen abrakot szereztek, október 6-án lovaik annyira fáradtak voltak, hogy hosszú pihenőt terveztek. Épp egy település határában jártak, amikor a helybeliek félreverték a harangot, hogy a környékbeli császári alakulatokat odacsődítsék. „Elhatározásunk ép[p] oly gyors volt, mint a gondolat. A faluba berohanni, az előőrsöket kiállítani, a harangozást megszüntetve a lakosságot összeterelni: pillanat műve volt. Ebédünk, vacsoránk ez ideig ehetetlen fekete kenyér és pálinka volt, s úgy ezt, mint a lovaink számára szükséges szénát és abrakot is mindenütt készpénzzel fizettük. Büntetésül a falu, ellenséges szándékáért, ez élelmi cikkek kiállítására köteleztetett.” – olvashatjuk Virág közhuszár naplójában. Estére kidőlt az első lovuk, ezért egy erdei falucskában megálltak. A huszárok épp megkezdték az etetést és az átnyergelést, a századkovács pedig a patkolást, amikor egyik kihelyezett őrszemük vágtatva érkezett meg, és jelentette, hogy az erdőben gyalogság jelent meg és bekerítik a falut. Sréter kapitány kitörésre adott parancsot. A huszárok sikerrel keresztül vágtáztak a gyalogságon, poggyászos lovuk azonban odaveszett, az arra málházott holmik között egyetlen térképükkel. A Moldva folyón akartak átkelni, de a komp a túloldalon volt, és kiabálásukra a révész helyett a kompon megbúvó császári vadászok sortüze válaszolt.
Miután a szabad ég alatt éjszakáztak, október 7-én egy faluban tudtak kenyeret és pálinkát vásárolni, mialatt Dessewffy hadnagy a papnál lévő térképet próbálta emlékezetébe vésni. Így érték el a Moldva folyót, ahol egy halász segítségével találtak gázlót, és Budweis mellett úsztattak át a folyamon, ahol a harmadik lovukat vesztették el. Frauenberg és Tábor között folytatták útjukat, de amikor késő este egy falu széléhez értek, a felderítésre kiküldött járőr jelentette, hogy ott katonaság tanyázik. Ebben a pillanatban sortűz dördült, Győrfi tizedes és Orosz közhuszár elesett, három huszár megsebesült, Szentpéteri őrmester és Dessewffy hadnagy cseh tisztilegénye, „Marci” alól kilőtték hátaslovaikat. A huszárok a falun akarták keresztül verekedni magukat, amikor egy helyi lakos ajánlkozott arra, hogy a falu melletti tó gátján átvezeti őket. A túlparti síkságon egy ellenséges gyalogos osztagot ugrasztottak szét, ezután a sötétségben egy erdőségbe érve előbb haditanácsot tartottak, azután megpihentek.
Október 8-ának éjjelén egy erdészlakra bukkantak, ahol lovaik és maguk számára eleséget szereztek. A huszárok egy nagy üst krumpli mellé 22 levágott nyulat kaptak. Az erdő szélén egy falu volt, amelynek lakosságát két siheder már fellármázta, így tartani lehetett a katonaság megjelenésétől. Ekkor egy vadász önként jelentkezett kalauzul, de Sréter főszázados megkötöztette, nehogy kereket oldjon. Tizenhat órai, nehéz terepen való utat követően Alsó-Ausztria határvidékére érkeztek. Egy kisvároson haladtak át, ahol a városkapunál a helybéli polgárőrség sikertelenül próbálta meg feltartóztatni a szökevényeket.
Október 9-én keskeny, erdei utakon, lovaikat kantárszáron vezetve vonultak tovább. Schremsen szándékoztak átjutni, ahová egy elébük küldött lovasszázad kvártélyozott be. A huszárok négy napja éheztek, szinte csak száraz rozskenyeret és rossz krumplipálinkát fogyasztottak, így az egyik faluban a kocsmárostól két süldőt vásároltak, amihez minden huszár leguríthatott egy icce sört. A huszárok köszönték tisztjeik nagyvonalúságát, s kijelentették: „kérjük, ne költekezzenek ránk annyit; megélünk mi vízen és kenyéren is, csak lovaink számára legyen abrak.” Erre válaszolta Sréter a következőket: „Szó sincs róla, András! (…) A fakó porcziójának meg kell lenni, törik vagy szakad. Hisz huszár ló nélkül, s ló huszár nélkül nem én egy fabatkát, ez régi dolog! Hanem ma épen mindkettőre szükségünk lesz ám András! Srems-ben [sic!] készen várnak bennünket a dragonyosok.” Egy Schrems előtti falucskában rövid pihenőt tartottak. A plébános megvendégelte a tiszteket, közben a legénység megitatta és patkoltatta lovait, azután megivott egy-egy meszely bort. Sréter főszázados parancsnoksága alatt felhúzott pisztollyal, kivont karddal, zárt sorokban ügettek be Schremsbe, miközben a „Cserebogár, sárga cserebogár…” kezdetű nótát énekelték. A huszárkapitány határozottságától a császáriak megrettentek, így összecsapás nélkül tovább haladhattak.
Október 10-én a hajnali órákban egy falu kocsmájának udvarán pihentették lovaikat, és felfogadtak egy kalauzt, aki Eggenburg helyett Stockeraun át akarta Bécs felé vinni őket. A huszárok erre rájöttek és csupán hadnagyuk fellépésére álltak el attól, hogy az első fára felhúzzák. A helyiek útmutatása alapján vették útjukat Eggenburgba, és az éjjelt a lángokban álló Znaim város mellett töltötték.
Október 11-én délben vonultak be egy faluba, ahol értesültek az újabb bécsi forradalmi eseményekről, s a lakosság élelmet adott nekik. Egyikőjük figyelmeztette a huszárokat, hogy plébánosuk valószínűleg azért sietett el, hogy katonaságot hozzon magával. A környéket jól ismerő csempész maga ajánlotta, hogy a négy mérföldre lévő határon átvezeti a huszárokat. Más választásuk nem lévén, felfogadták. Alkonyatra Hohenau alá értek, ahol egy horvát határőr zászlóalj és egy század vadász állomásozott. Kalauzuk bemerészkedett a városkába, ahonnan visszatérve elmondta, hogy másnapra várják a huszárokat, a March folyó hídját így csak hat katona őrzi. Dessewffy hadnagy naplója szerint tervük „abból állott, hogy csendesen a hídhoz közeledtünk, ott azután iszonyú lármával körülvesszük a híd mellett álló őrházat, mire néhány legény lovairól leugrálva pisztollyal kezükben az őrségre rohannak s míg mások a hidat lekötő láncokat keresztülvagdalják, amazok az őröket lefegyverzik, vagy lelövik. Ezen terv tökéletesen sikerült (…)” Virág közhuszár naplója szerint „(…) a híd őrségét is magunkkal nem hoztuk foglyul, midőn a túlparton talált sz.-jánosi [szentjánosi] baltás [tót] nemzetőröknek már kiadtuk a híd széjjelszedésére a parancsot. Most mondhattuk csak el: hogy hazánkban vagyunk! S e szónak mily varázslata lőn! mint borult földre a legelfásultabb kedélyű is, hálaimát rebegve, hogy szülőföldjét ismét láthatja; örömkönnyes szemmel hogy ölelte, csókolta a bajtárs bajtársát, ki vele együtt a keserű kenyeret ette, a sz.-jánosi nemzetőrig ki szintén azon hazának szülöttje, s kedves lovát, mely őt oly távolról hozta. Mindezt látni lehetett, de leírni nem.”
Görgey István 1848 és 1849-ből. Élmények és benyomások című trilógiájának első kötete szerint a March határfolyó hídján átkelve „(...) a mint aztán magyar földet értek lovaik patkói: egy rákezdte fönnhangon: »Cserebogár, sárga cserebogár...!« s erre oly őrjöngő lelkesedésbe tört ki az egész kis csapat, hogy a túlsó partról hang után rájuk adott sortűznek daczára mindnyájan leugrottak lovaikról, s úgy csókolták a hazai földet (...)”
A Közlöny is örömmel tudósított hazatérésükről: „(…) A Prágában fekvő Nádor huszárainkból egy félszázad áthatva a honszeretet forró érzetétől, több helyekeni nagyszámú ellenálláson vitézül áttörve (…) hazánkba szerencsésen elérkezett. Vegyék ezért (…) a haza nevében [az Országos Honvédelmi Bizottmány] elismerését s szives köszöntését (…)”
Babucs Zoltán
A szerző a Magyarságkutató Intézet munkatársa
Az eredeti írás ide kattintva érhető el.
Borítókép: Garay Ákos festménye a hazatérő Nádor-huszárokról (Forrás: Wikipédia)
