Eurázsia egykoron több, genetikailag eltérő lópopuláció otthona volt, de időszámításunk előtt 2200 és 2000 között drámai változás történt. Ekkor olyan lópopuláció jelent meg az észak-kaukázusi sztyeppéken – a Dnyeper folyótól keletre a Don és a Volga medencéjében –, ami gyorsan elterjedt, és néhány évszázadon belül felváltotta az Eurázsia-szerte barangoló vadlócsoportokat. Időszámításunk előtt 1000 körül már nemcsak Európából, hanem Ázsiából is kiszorította az addigi helyi, őshonos lófajtákat. – Adataink azt mutatják, hogy 4600–4200 évvel ezelőtt a Don–Volga régióban élő pásztorok rájöttek arra, hogy miként szaporítsák a lovakat – mondta a CNN-nek Orlando. Nemzedékről nemzedékre egyre több lovuk lett, amik közül különleges tulajdonságúakat is kiválasztottak. A tanulékonyabbak, a kitartóbbak, a stressztűrők és az erősebb gerincűek – a nagyobb testsúly elhordása érdekében – többet értek. A lovakkal való szoros kapcsolat a XX. század elejéig tartott, amikor is a motorizáció megjelenése lényegében feleslegessé tette ezeket az állatokat.
A lófélék eredetileg az észak-amerikai kontinensről származnak, és bár mára onnan kihaltak (az amerikai musztángok ősei az európai telepesek visszavadult lovai), szerte Eurázsiában és Afrikában is megtalálható több fajuk, köztük szamarak, zebrák, illetve természetesen maguk a lovak is. Az egyik különleges ló a botaji ló leszármazottjának tekintett Przsevalszkij-ló: a Hortobágyi Nemzeti Park területén található a világ legnagyobb, 300 egyedet számláló – félvad körülmények között tartott – állománya. A fajnak ezenfelül viszont gyakorlatilag már csak háziasított vagy velük közvetlen rokon formái élnek. Nem így volt ez azonban az őskorban, ugyanis a most közölt tanulmány eredményei alapján összesen hat leszármazási vonalat sikerült azonosítani, és a genetikai adatok alapján ennél jóval több is létezhetett.
A hat vonal közül a DOM2-csoport az, amely egyértelműen a mai lovak közvetlen ősének tekinthető, már az időszámításunk előtt hatodik évezredtől megfigyelhető a nyugati sztyeppén, a Don és Volga folyók közötti területeken – olvasható a Bölcsészettudományi Kutatóközpont honlapján.
Ugyanitt arról is szó esett, hogy a programban vizsgált, Magyarországról származó lómaradványok jelentős részéből nem sikerült elegendő mennyiségű DNS-t kinyerni. Ennek feltehetően az az oka, hogy a maradványok többsége az őskori településeken feltárt tároló- és/vagy szemetesgödörből előkerült egy-egy szórványcsont vagy -csonttöredék, amik már az őskorban is a DNS-t jelentősen károsító hatásoknak lehettek kitéve. Ugyanakkor sikerült két maradványból megfelelő mennyiségű DNS-t kinyerni. Az egyik egy korábbi tanulmányban már vizsgált Dunaújvárosból származó, időszámításunk előtt 2140–1980 közé keltezhető minta. A másik, újonnan vizsgált minta Kaposújlakról származó és időszámításunk előtt 2560–2410 közé keltezhető. Mindkettő kivételesen értékesnek bizonyult a Kárpát-medence lótartási viszonyainak megismerése szempontjából. – Sem a dunaújvárosi, sem a kaposújlaki nem a DOM2-csoport tagja még, hanem többnyire helyi gyökerű lovak. Egyik sem tekinthető egyértelműen vadlónak. A telepek szemétgödreiben előkerült lovak lehetnek húsukért fogyasztott állatok is, ezért a konkrét szórványleletről legtöbbször nem lehet kijelenteni, hogy az adott lovat mire is használták, húzott-e szekeret? – tájékoztatott Szécsényi-Nagy Anna genetikus, a cikk egyik szerzője.
– Annak ellenére, hogy ma már tudjuk, hogy hol jelentek meg először a házi lovak, az elterjedésük és tenyésztésük története, aminek köszönhetően kialakult a ma ismert több száz különböző fajta, továbbra is vitatott – üzente Orlando.
Magyarok a csoportban A 162 tagú csoport nagyszabású kutatásában az ELKH BTK Archeogenomikai Intézet és Régészeti Intézet, valamint a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum munkatársai is részt vettek. A tanulmány létrejöttében fontos szerepe volt Gál Erika archeozoológusnak, aki a késő rézkorban, majd a bronzkor kezdetén egyre nagyobb mértékben megjelenő lómaradványok vizsgálatát végezte a BTK Régészeti Intézetében. A kutatásban részt vett Bondár Mária, Kiss Viktória és Kulcsár Gabriella, továbbá a Kaposújlak-Várdomb lelőhelyet feltáró Rippl-Rónai Múzeum régészei, Somogyi Krisztina és Gallina Zsolt. Itthon elsőként 2016-ban Szécsényi-Nagy Anna és Gerber Dániel biológusok végezték el a magyar bronzkori lómaradványok előzetes genetikai vizsgálatait. A Ludovic Orlando vezette kutatócsoporttal való együttműködés 2017-ben indult.
Borítókép: eredetileg az észak-amerikai kontinensről származnak (fotó: Kurucz Árpád)
