Fordulóban van a világrend, erősen mocorognak gyűjteményemben a kárpátaljai magyar múltdarabkák is. Sokuk akkor született, amikor nemhogy Ukrajna, de sem Csehszlovákia sem a Szovjetunió nem létezett. Ilyen ez a képeslap is, ami az 1910-es évek közepén látott napvilágot, s a Rahó melletti fürdőhely, Tiszaborkút egy részletét ábrázolja. Mindkét helység Máramaros vármegyéhez tartozott a régi nagy ország peremén, a Fekete-Tisza völgyében. Rahó erősen kötődik ma is az Anyaországhoz, testvérvárosa maga Budapest V. kerülete, Belváros-Lipótvárosra pedig e nehéz időkben is tud számítani.
Tiszaborkút alpesi jellegű vidéke jódos-savas és savanyú ásványvizeket rejt, amelyek régen is híresek voltak gyógyító hatásukról. A Máramaros vármegye egyetemes leírása című kötet – ami a magyar orvosok és természetvizsgálók 1876-os nagygyűlése alkalmából jelent meg a vármegyeszékhelyen – szuperlatívuszokban írt Borkútról: „Határában igen sok [...] ásvány viz buzog fel. [...] E forrásokat Palatini már 1783-ban ismertette. Igen sok álló részt tartalmaznak. Rekedtség, lépdaganatok, köszvény, sápkór, havadzási rendetlenség stb. ellen kitűnő hatásúak.” Képeslapunkon is régi fürdőházak, pihenőlakok láthatóak, ahol gyógyulni próbáltak az elődök a békésebb korokban, kárpáti fenyveseink között. A 2010-es Kárpátalja útikönyv (ez a legfrissebb) úgy írja, hogy az itteni „varázslatos erejű” gyógyvíz különösen kitűnő még a reumás megbetegedésekre és a derékfájásra, sőt gyomorbetegek ivókúrára is használják.
Több mint száz éves rahói–tiszaborkúti képeslapunk külön érdekessége, hogy téli tájat ábrázol, ami kuriózumnak számít. A fotográfusok akkoriban még messze elkerülték a nehezen járható, havas hegyvidékeket. Borkúton bóklászó fényképészünket is valószínűleg meglephette a hó, mint ahogyan most bennünket a háború a szomszédban.
Az Időutazás a magyar múltba 73. részében Uzsok felé, az ezeréves határra kanyarodunk.
A sorozat további epizódjait ITT tekinthetik meg.
Borítókép: „Üdvözlet Rahóról. Borkut fürdő.” (Fotó: Balázs D. Attila gyűjteménye)
