Finnország elkészíti a világ első „atomsírját”

Az atomenergia felhasználása során keletkező radioaktív hulladéktól minden esetben biztonságos körülmények között kell megszabadulni. Egy újító megoldással jelentkezett Finnország, amely hamarosan üzembe helyezi a világ első geológiai ártalmatlanító létesítményét – egy „atomsírt”. A kiválasztott helyszín egymilliárd éve geológiailag inaktív.

Eurajoki, 2008. április 15. Az Olkiluoto Atomerõmû 3-as reaktorblokkja építésének helyszínén kalauzolja Michael GLOS német gazdasági minisztert (j) Martin LANDTMAN, a beruházás igazgatója a nyugat-finnországi Olkiluoto-félszigeten fekvõ Eurajokiban. Az európai nyomottvizes technológiával mûködõ reaktort az Areva társaság építi. (MTI/EPA/Juha Sinisalo) Fotó: Juha Sinisalo

A radioaktív hulladék tárolása

A finn erőművekből származó kiégett fűtőelemeket – az atomenergia szolgáltatja az ország villamos energiájának több mint egyharmadát – először néhány évtizedig tárolómedencékben hűtik, majd Onkalóba szállítják, ahol 1400 méter mély alagutakban vájt rekeszekben zárják le a föld alatt.

Az eljárás során az odaszállított rudakból a maradék vizet robotok szívják be. Ezután öntöttvas kannákba zárják őket, egy rézdoboz belsejébe, és a beléjük töltött argongáz extra gátat képez a kettő között. (Az argon az egyik legismertebb nemesgáz, többek között a nyílászárók gyártásánál lehet ismerős.) A rézdobozokat egy újabb, bentonitból készült héj veszi körül, egy anyag, amely képes felszívni a vizet és visszatartani a mikrobák könyörtelen támadását – magyarázta Emily Stein, a Sandy National Laboratories GDF-kutatója. A tudós kiemelte: úgy kell az eljárást megtervezniük, hogy semmilyen hiba nem csúszhat a számításokba.

Az a hulladékgazdálkodási megoldás, amelyet a világ tudósai kifejlesztettek több helyen is, immár a gyakorlatban is működni fog Finnországban.

Hogy eddig eljussanak, ahhoz számos nehézséget kellett legyűrniük, például évtizedek munkája kellett ahhoz, hogy a GDF-eket elismertessék a nukleáris hulladékok ártalmatlanításában – írja Lewis Blackburn, a Sheffieldi Egyetem munkatársa a The Conversation című lapban.

Vita a tudósok között

Természetesen voltak más ötletek is. Az űrbe, a tengerbe vagy a tengerfenék alá küldték volna a nukleáris hulladékot, de ezeket egyelőre túl kockázatosnak ítélték.

A GDF-ek több százezer éves hulladékmegtartó képességének kulcsa az Onkalóban bemutatott többsoros koncepció. 

A mesterséges és a természetes biztonsági rétegek kombinálásának következményeként a sugárzás elzárva tartható, hogy szép lassan eltűnjön.

Egyes kutatók, és a geológus szakma néhány képviselője azonban aggodalmukat fejezték ki az Onkalo szigetelőanyagaival kapcsolatban. El-Showk szerint Szakálos Péter vegyész és munkatársai olyan kísérleteket végeztek, amelyek alapján arra a a következtetésre jutott, hogy a réz végül megreped, és a létesítményt bronzzal kellett volna felszerelni.

Más csapatok azonban vagy nem tudták megismételni ezeket az eredményeket, vagy úgy találták, hogy a változtatások olyan lassúak voltak, hogy nem jelentenek valódi veszélyt.

De a GDF-ek számára talán ugyanaz a legnagyobb akadály, amelyet az atomenergia egészének le kell küzdenie: a közvélemény.

Tudományos konszenzus

Onkalo sikere nagyrészt Finnország intézményeibe vetett bizalomnak és az atomenergiára való támaszkodásnak tulajdonítható. Évek óta működnek erőművek a közeli városokban.

Más országokban azonban éles ellenállásba ütközik a lakosság és a helyi önkormányzatok, mint például a nevadai Yucca Mountain GDF esetében.

Immár nemzetközi tudományos konszenzusnak tekinthető, hogy a GDF-megközelítés a nukleáris hulladék végleges ártalmatlanításának technikailag leginkább megvalósítható módja

– mondja Blackburn. 

Onkalo példa rá, hogy a tudományos együttműködés és a nyilvánossággal való nyílt kapcsolat lehetővé teszi a nukleáris hulladék biztonságos elhelyezését.

Borítókép: Eurajoki, 2008. április 15. Az Olkiluoto Atomerőmű 3-as reaktorblokkja építésének helyszíne. (Fotó: MTI/EPA/Juha Sinisalo)