Óriás tintahalat találtak Dél-Afrikánál

Az óriás tintahal bolygónk legkülönösebb állatai közé tartozik. Az óceánok 300–1000 méter közötti részén élnek, és csak ritkán emelkednek a felszínre. Évszázadokon keresztül a partra vetett tetemek vagy az ámbráscetek gyomrában talált maradványok adtak némi információt róluk – a National Geographic szerint az első fotó egy élő óriás tintahalról 2004-ben készült.

Az óceán legmélyebb és leghidegebb részein a tengeri élőlények – főleg gerinctelenek – óriási méreteket ölthetnek. A tintahalak, tengeri pókok, férgek és számos más állatfaj mellett eltörpülnek a rokon fajok – a jelenséget gigantizmusnak nevezik. Az antarktiszi vizekben élő óriás tintahal körülbelül 14-szer hosszabb, mint az Új-Zélandon elterjedt tintahal. A csendes-óceáni vizek mélyén kisbusz méretű tengeri szivacs is található.

De miért nőnek ilyen nagyra ezek a lények? A Journal of Biogeography című folyóiratban 2006-ban megjelent tanulmány szerint az óceán legmélyebb részein az erőforrások erősen korlátozottak. A táplálék nagy része sekélyebb vizekből származik, és ennek csak egy része jut le a tenger mélyére. A Lifescience.com-nak nyilatkozó Alicia Bitondo, a kaliforniai Monterey Bay Aquarium vezető akvaristája szerint amikor kevés az élelem, előnyt jelent a méret. A nagyobb állatok ugyanis gyorsabban és messzebbre jutnak el, hogy élelmet találjanak vagy társat keressenek. Hatékonyabb az anyagcseréjük és jobban raktározzák a táplálékot. – Amikor egy tetem a mélyebb vizekbe sodródik, a nagy ragadozók többet fogyaszthatnak belőlük és ezt az energiát hosszabb ideig tárolhatják – mondta Alicia Bitondo.

A mélytengeri hideg jelentősen lelassítja az állatok anyagcseréjét. Egyes élőlények nagyon lassan nőnek és érnek. A lassan mozgó grönlandi cápa 7,3 méter hosszúra és akár 1,4 tonnásra is megnőhet, de ez a növekedés nagyon sokáig tart. A grönlandi cápák évente körülbelül egy centimétert nőnek, és csak 150 éves korukban érik el az ivarérettséget. Ezt a lassúságot részben a mélytengeri ragadozók hiánya magyarázza.

Az Antarktisz közelében a gigantizmus a felszínhez közelebb történik. Óriási tengeri csigák, szivacsok, férgek, tengeri pókok és óriás, egysejtű szervezetek is hűsölnek a sekélyebb vízben. Art Woods ökofiziológus, a missoulai Montana Egyetem professzora szerint „lehet, hogy van valami az Antarktiszon, ami lehetővé teszi, hogy [óriásfajok] közelebb éljenek a felszínhez”. Woods felvetette, hogy az Antarktiszon tapasztalható gigantizmus összefüggésbe hozható a fagyott kontinenst körülvevő hideg vizek oxigénellátásával.

Az Egyesült Államok Geológiai Szolgálata szerint ezekben a sarki vizekben magas az oxigénkoncentráció. De az ilyen környezetben élő állatok lassan használják az oxigént, mert a hideg víz csökkenti az anyagcsere sebességét. Mivel a bőséges oxigénellátás messze meghaladja az állat oxigénigényét, lehetséges, hogy éppen ez a környezet teszi lehetővé számukra, hogy nagyobb testméretet növesszenek anélkül, hogy közben oxigénhiánytól szenvednének. Bár a gazdag oxigénellátás nem feltétlenül készteti gigantizmusra a tengeri élőlényeket, valószínűleg lehetővé teszi azt.

Úgy tűnik, hogy a sarki óriások növekedése is korlátozott.

A Proceedings of the Royal Society B folyóiratban 2017-ben megjelent tanulmányban Wood és munkatársai óriási sarkvidéki tengeri pókokat tanulmányoztak, amelyek 30,5 centiméter hosszúra, azaz tányér méretűre is megnőhetnek. A csapat megállapította, hogy a nagyon nagy tengeri pókok szervezetében alacsonyabb az oxigénszint, mint a kisebbekében. A valóban nagy méret tehát korlátoz is.

Noha számos hipotézis létezik az óceáni óriásokat létrehozó különböző tényezőkről, senki sem biztos abban, hogy milyen mechanizmusok vezetnek a testméret drámai növekedéséhez.

Borítókép: 16 kilogramm súlyú óriás tintahalak Törökországban, melyeket az Égei-tengerből fogtak ki török halászok (Fotó: Europress/AFP)