Rágcsáló tájátalakítók mentik meg a vizes élőhelyeket

Háromszor gyorsabban veszítjük el a vizes élőhelyeket, mint az erdőket. Ha az összes nem is állítható helyre, néhány megmenthető a hódok segítségével. Ezek a rágcsálók az ember után a második legnagyobb tájátalakítók.

A vizes élőhelyek vizet tárolnak, szénelnyelőként működnek és táplálékforrásként szolgálnak. A vizes élőhelyekről szóló ramsari egyezmény szerint ezek az élőhelyek többet tesznek az emberiségért, mint az összes többi szárazföldi ökoszisztéma – mégis riasztó ütemben tűnnek el. A fő probléma a mezőgazdaság növekvő földigénye, a városok terjeszkedése, valamint az aszályok és a klímaváltozás okozta magasabb hőmérsékletek. De ha van egy folyód és egy hódcsaládod, lehetséges, hogy megállíthatod ezt a folyamatot.

Miért hasznos a hód munkája? 

Ezek a szőrös, éles fogú rágcsálók gátakat építenek a vízfolyásokon, gátjaikkal pedig visszaduzzasztják a vizet. Az így alkotott mesterséges tó kiváló hely a hódvár építésére, ahol megvédhetik magukat a ragadozóktól. 

A hódtechnológia lényege, hogy a víz útjába fákat döntenek, gallyakkal, ágakkal, levelekkel, olykor kövekkel, de a víz által sodort szeméttel is megerősítik azt, hogy lehetőleg ne szivárogjon, hanem a tetején bukjon át a víz.

A gát lelassítja a víz áramlását, a vizet visszaduzzasztja, ezzel tovább tartja az adott helyen. 

Az egyszerű patakokat virágzó vizes ökoszisztémákká alakítja át 

– dicsérte a rágcsálót a BBC-nek Emily Fairfax, a Kaliforniai Állami Egyetem ökohidrológusa. A vizes élőhelyeiken rendelkezésre álló táplálék és víz mennyisége ideális élőhelyet biztosít számos különféle faj számára.

Az elmúlt 50 év során Kanada és az Egyesült Államok több állama újra betelepítette a kanadai hódot. Eleinte nem a vizes élőhelyek rehabilitációja volt a cél, hanem az, hogy újra benépesítsék a hódokkal a tájat. A XIX. században ugyanis majdnem a kihalásig vadászták őket bundájuk és húsuk miatt.

Európában sem ment ez másként. Az 1900-as évek elején a kanadai hód nagyobb testű rokona, az eurázsiai hód majdnem kihalt, mindössze 1200 példányból állt az egyedszáma. 

Az elmúlt száz évben az egész kontinensre kiterjedő hód-visszatelepítési programok sorozata a világ egyik legsikeresebb fajmentő programja lett. 2020-ban már 1,5 millió példányra becsülték az egyedszámot, ebből Európában 1,2 millió élhetett. A növekedés azóta is töretlen.

– Magyarországon az 1850-es években eltűnt a hód, és csak 1991-ben jelentek meg újra a Szigetközben az első példányok, amelyek a néhány évtizeddel korábban Alsó-Ausztriába telepített állatok leszármazottai voltak – tájékoztatott Czabán Dávid ökológus, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa.

1996–2008 között a WWF Magyarország vezetésével összesen 234 példányt engedtek szabadon nagyobb folyóink mentén. A természetes úton érkező és betelepített családok szépen beilleszkedtek és szaporodnak, így ma már legalább tízezer példány él nálunk, és számuk folyamatosan növekszik.

Fotó: PatrickPleul/Europress/AFP

Amerikai tapasztalok szerint a vizes élőhelyek helyreállítása óriási előnyöket hozott a biológiai sokféleség szempontjából, beleértve számos béka-, hal- és gerinctelen faj visszatérését. Finn kutatók 2018-ban végzett tanulmánya szerint a hódok által kialakított tavak környékén közel kétszer annyi emlősfaj található, mint más tavak mentén. A menyét, a vidra és még a jávorszarvas is elterjedtebb volt a hódos területeken. – A hódtavas élőhelyek meglehetősen egyediek – mondta a brit portálnak Nigel Willby, a Stirling Egyetem professzora. 

Hogyan alakulnak ki a hódtavak? 

Bárki készíthet tavat, de a hódok elképesztően jó tavakat építenek a biodiverzitás szempontjából, részben azért, mert sekélyek, tele vannak elhalt fával. A hódok alapvetően olyan összetett vizes élőhelyek létrehozásában jeleskednek, amelyekkel soha nem találkoznánk. A hódgátak akár öt méter magasak is lehetnek, az eddigi legnagyobb – a kanadai Albertában – 850 méter hosszú volt. A hódok a gátépítéshez fákat rágnak ki, de a tuskók gyakran új hajtásokat hoznak.

Az egészséges vizes ökoszisztéma enyhítheti a klímaváltozás hatásait – állítják a tudósok. A vizes élőhelyek nedves évszakban vizet tárolnak, aszály idején pedig lassan vesztik el azt. Emily Fairfax és csapata 2000 és 2021 között tíz különböző erdőtüzet tanulmányozott az Egyesült Államok öt államában. Mindegyiket hódok „kezelték”, meglehetősen hatékonyan, hiszen a vizes élőhelyek az erdőtüzeket is túlélték a sok víznek köszönhetően. A növények nem igazán érzékelték a szárazságot, zöldek és dúsak maradtak.

A szakértők szerint azonban a hódok csak egy részét jelentik a vizes élőhelyek helyreállításának. Nigel Willby professzor szerint a további szükséges intézkedések közé tartozik az erdők telepítése a tavak és folyók partján, valamint a tőzeglápok és a szikes mocsarak helyreállítása. És ami döntő, a hódok természetes körülmények között csak Észak-Amerikában és Eurázsiában találhatók meg.

Nem megfelelő helyekre való telepítésük kontraproduktív lehet. Ezt Argentínában és Chilében mutatták be, ahol az 1940-es években az Észak-Amerikából behurcolt hódok ragadozók hiányában exponenciálisan elszaporodtak, ami súlyos erdőpusztulást eredményezett.

A hód munkája hogyan menti meg a vizes élőhelyeket?

Czabán Dávid szerint a hód az ember után a második leghatékonyabb tájátalakító faj. Ezek az „ökoszisztéma-mérnökök” egyre gyakrabban jelennek meg emberi környezetben, ahol ez a tájformáló tevékenységük olykor konfliktusokat szül, károkat okoz. Ezért kezdték el mondani, hogy „túlszaporodott”, de ez csak gazdasági szempont. A kis vizű patakok és csatornák mentén kifejezetten előnyös a hódok gátépítő és vízvisszatartó munkája, kivált az aszályos időben.

Az ENSZ vezető tudósa, Barron Joseph Orr szerint a vizes élőhelyek a szélsőséges környezeti hatásoknak jobban ellenálló ökoszisztémák, de az elhúzódó aszályok egyre nagyobb veszélyt jelentenek rájuk. Az előrejelzések azt mutatják, hogy a szárazföldeken megnövekszik az aszályok súlyossága, ami veszélyeztetheti a vizes élőhelyek ellenálló képességét is.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: pixabay)