Egy londoni buszsofőr esetét hozta fel a theguardian.com. Raymond a hetes buszt vezette az Oxford Circus és East Acton között, húszéves korától egészen a negyvenes évei közepén bekövetkezett korai nyugdíjba vonulásáig. Mikor megtudta, hogy genetikai eredetű szívproblémái vannak, orvosa utasítására feladta munkáját.
Szívproblémái mellett Raymond leukémiás lett, amely legyengítette. A londoni St Mary’s Kórházba került, ahol antibiotikumokkal kezelték – a gyógyszerek nélkül meghalt volna. Egy hét múltán hazaengedték, azonban a bélrendszerében kezelhetetlen folyamatok alakultak ki – hasmenés, émelygés, erős görcsös fájdalmak.
A férfi visszakerült St Mary’s Kórház sürgősségi osztályára, ahol hamarosan Clostridium difficile-fertőzést diagnosztizáltak. Ez a betegség a XX. századi orvostudomány egyik nagy felfedezésének a szövődménye, következménye annak, hogy Alexander Fleming 1928-ban felfedezte a penicillint, az első hatékony, tömegesen előállított antibiotikumot.
A Clostridium difficile-fertőzés tünetei ugyanis jellemzően antibiotikumok szedése közben, vagy az antibiotikum-kezelést követő néhány hétben alakulnak ki. A Clostridium difficile baktérium a bélrendszer baktériumflórájának természetes tagja – az újszülöttek nagy része, de harmincból egy felnőtt ember esetén is a mikrobiom részét képezi. (A mikrobiom azon baktériumok, vírusok és gombák összessége, amelyekkel szervezetünk sejtjei együtt élnek. Ezek közül a mikroorganizmusok közül számos jelenléte gyakorlatilag elengedhetetlen feltétele az egészségünknek.)
Az előbb említett baktérium akkor okoz fertőzést, ha a mikrobiom természetes egyensúlyát felborítja például egy antibiotikum-kúra. Ilyenkor a baktérium elszaporodhat a bélrendszerben – olvasható az Egészségvonal.gov.hu-n – és kialakul az álhártyás vastagbélgyulladás. A Clostridium difficile- fertőzés globális probléma, amely például az Egyesült Államokban évente félmillió embert érint és 29 ezer ember halálát okozza.
Betegségek és panaszok széles köre köthető valamilyen módon a baktériumflóra károsodásához vagy eltűnéséhez. Erre jelenthet megoldást a székletátültetés (FMT). Ennek során az egészséges emberből származó székletet (illetve ennek speciális módszerekkel tisztított kivonatát) juttatják be a beteg gyomor-bélrendszerébe. A bejuttatott baktériumok megtelepednek, kolonizálódnak és kiegészítik, helyettesítik az egyébként erősen károsodott vagy legyengült saját bélflórát, illetve kiszorítják onnan a kórokozókat.
Az FMT elkészítése nem egyszerű – megfelelő székletdonorokat kell találni, ami nehezebb, mint gondolnánk. A szervadományozáshoz hasonlóan a donorokat gondosan meg kell szűrni, hogy megbizonyosodjanak arról, nem hordoznak fertőző betegségeket vagy parazitákat. A potenciális székletdonorok szigorú szűrőkérdőíven, orvosi interjún és vizsgálaton esnek át, majd vér- és székletvizsgálaton vesznek részt.
A frissen begyűjtött és ellenőrzött mintákat rövid időn belül steril sóoldattal hígítják, leszűrik, majd steril üvegbe öntik. Miután a székletkoktélt összekeverték, azt a vastagbélbe juttatják, ahol a folyadék a bél belső falát finoman bevonja a mikrobákkal.
Ha azt hisszük, hogy ez az eljárás a közelmúlt találmánya, jókorát tévedünk. A székletátültetés orvosi gyakorlata ősi, Kínában a negyedik században „sárga levesként” itták a fertőző hasmenés kezelésére. A Jin-dinasztia idején, 1700 évvel ezelőtt írott kínai orvosságoskönyv említi a sárga levest, a hígított székletet, amit ételmérgezés, valamint hasmenés ellen alkalmaztak.
1958-ban egy innovatív amerikai sebész, Ben Eiseman székletbeöntéseket adott súlyos és visszatérő fertőzésekkel küzdő pácienseinek Denverben. Rendkívül hatékony volt, de mint számos fontos orvosi felfedezést, ezt a beavatkozást is nagyrészt figyelmen kívül hagyták. Több mint fél évszázaddal később Josbert Keller holland gasztroenterológus és csapata az Amszterdami Medical Centerben ért el ezen a területen izgalmas eredményeket.
