Az Európai Unió történelmét az EU-n kívül írják
Az USA nagystratégiája 1812 után – az angol–amerikai háborús vereséget követően – azt célozta, hogy az 1813–1913 közötti mintegy százéves felkészülést követő száz évben elérjék a világhatalmat. A vízió megvalósult és a nagystratégia eredményesnek bizonyult.
A 20. században először a Brit Birodalom helyére léptek, majd a két világóceán közötti szigetként megszerezték a világhatalmat. Ez három lépésben sikerült: a Brit Birodalmat végzetesen meggyengítette az első világháború, 1945-re megtörtént a helycsere a két angolszász hatalom között, majd a német és a szovjet birodalom legyőzésével Amerika a világ hegemón hatalma lett. Ezt egy hatékony gazdasági stratégia tette lehetővé, amely a mezőgazdasági exportból eredő tőkefelhalmozásra, állami infrastruktúra-építésre, az északi ipari modell általánossá tételére, az elektromosságra és a feldolgozóiparra, ezen belül a hadiiparra összpontosított. Ahogy korábban a brit, most az amerikai hegemónia is a tengerek és az óceánok feletti ellenőrzésre épül.
Európa sorsa 1917-ben és azután dőlt el, amikor több mint egymillió amerikai katona lépett európai földre (George Friedman alapján), azóta Európa történelmét valójában Amerikában írják. A három világháború, Európa kettéosztása, Németország 1949 utáni újjáépítése, az európai integráció, a német újraegyesítés, az euró bevezetése utáni EU-válságok és az EU-tagállamokon belüli politikai változások aligha választhatók el Amerika nemzetstratégiai döntéseitől.
Németország – az EU legerősebb gazdasága – lényegében megszállt ország és az EU nem szuverén döntéshozó. Ezek a 2030-ig terjedő időszak döntő kiindulópontjai. Az EU jövőjét az amerikai nagystratégia határozza meg, nem egy-egy tagállam külön, vagy az EU együtt. Amerika érdekei világosak: nem egységesülhet egy hatalom alatt Eurázsia, a dollárnak nem lehet alternatívája az euró, nem kívánatos a német–orosz gazdasági híd, és már nem szükséges egy erős, tehát egységes Európai Unió.
Az EU kudarcai hibás stratégiai döntésekből erednek
Európa – különösen a vezető gazdasági térsége, Nyugat-Európa – addig volt sikeres az 1945 utáni mintegy 75 évben, ameddig nem ment szembe Amerika érdekeivel, az amerikai nagystratégiával. Az első kisiklás 1970 körül történt, amikor a németek és a franciák visszautasították az amerikai államkötvények vásárlását. Erre jött az aranyalapú pénzügyi rendszer megszüntetése 1971-ben, majd a kettős olajárrobbanás. A második kisiklás a szovjet világrendszer megszűnése után egy új rivális világhatalom, az Európai Egyesült Államok álmának az elfogadása volt, ennek részeként pedig a dollárt kihívó euró létrehozása.
Az EU kudarcainak másik forrása, hogy nem ismeri fel az amerikai hadviselés eszközeit és nem próbál a mára kialakult történelmi hátrányából – ott, ahol lehet – előnyt kovácsolni. A görög pénzügyi válságot a görögök eurózónából való kiléptetésére kellett volna felhasználni, megteremtve az eurózóna későbbi kettéválásának technikai feltételeit. A folyamatos migrációs válságot a határok tényleges megvédésére kellene használni, közben megteremtve a minőségi munkaerő bevonásának politikai feltételeit. A belső népesedési válságra egy hatékony közös demográfiai eszköztár lenne a válasz. A digitális korszakra egy nagy méretű, közös digitális programmal lehet válaszolni. Nem minden amerikai döntésre van jó európai válasz, de sokkal többre, mint gondolnánk.
Az Európai Unió kettős jövője
Amerika hegemón szerepének kialakulásával, tehát 1989–1991 után, az EU előtt folyamatosan két jövőkép lebeg. Az első szerint feladja nagyhatalmi törekvéseit, azonosítja Amerika nagystratégiájának Európára vonatkozó részeit, majd ezekre megvalósítható, hatékony és együttes válaszokat talál. A második esetén elszenvedi a 2020-as évek amerikai stratégiai döntéseinek következményeit, ahogy eddig is tette.
Az első esetben az erős pontokra összpontosíthat az EU és újból a Nyugat egyik innovációs, kreatív, kutatás-fejlesztési és kulturális központja lehet. Ez hasonlíthat a Római Birodalom és Hellász közötti munkamegosztáshoz. Eközben javít gyenge pontjain a népesedés, a határvédelem, a belső piacépítés, a digitális átállás, valamint a belső ellentétek megegyezésen alapuló megoldása terén. Ebben a változatban – a működést tekintve – teljes reformot hajt végre az EU. Ez érinti a belső döntéshozatalt és alapvetően megváltoztatja az eurót létrehozó maastrichti szerződést.
A második esetben újra és újra, egyre több területen kísérli meg az EU a központosítást, erőlteti az eddig kiépített, de nem működő megoldásokat, egyre több ellentétet teremtve a tagállamok között, amelyek végül szétfeszítik az EU kereteit. Eközben az EU mindhárom szintjén – tagállam, EU, eurózóna – a japán modellhez hasonlóan eladósodik, és végleg lemarad az USA, az Angolszász Szövetség (Five Eyes) és Ázsia versenyképessége mögött.
Mindkét esetben érvényes az, hogy 2030 körül az EU megkezdi az átalakulást egy laza kereskedelmi integrációvá. Mindkét út azonos végpont felé vezet akár egy belső reformfolyamat, akár egy belső politikai vagy/és pénzügyi robbanás következtében.
Megszűnhet a közös parlament, véget érhet a lopakodó jogi központosítás, és újból a szuverén nemzetállamok kezébe kerülhet egy sor, korábban központosított hatáskör. Több párhuzamos pénzrendszer jöhet létre, önálló jegybanki pénzpolitikákkal. Így már lehetővé válik az újabb bővítés és megteremthető a szolgáltatások közös piaca, amit az euró helyett kellett volna megépíteni az elmúlt két évtizedben.
A 2030-ig tartó időszakban a két út közötti különbség az ár, a költség, a veszteség és az elszalasztott lehetőségek terén mutatkozik. Az eltérés történelmi mértékkel mérve óriási, akár összemérhető lehet az 1618–1648 közötti első harmincéves háború német veszteségeivel.
P. S.
„Azért esünk el, hogy megtanuljunk felállni” – koreai bölcsesség.
Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke
A Magyar Nemzeti Bank elnökének összes írása a magyarnemzet.hu/rovat/PC19 oldalon olvasható.
Borítókép: Europress/AFP/Hans Lucas
