Hetvenöt éve uralják az SZFE-t

Most irhamentés zajlik. Igaz, senki sem akarja leváltani azokat, akik, ugye, nincsenek is.

Budapest, 2020. szeptember 6. Résztvevõ a Színház- és Filmmûvészeti Egyetem (SZFE) Szentkirályi utcai épületénél az SZFE és a Parlament között szervezett élõláncon 2020. szeptember 6-án. Élõlánccal tiltakoztak az SZFE modellváltása, autonómiájának elveszítése ellen az intézmény hallgatói és szimpatizánsok ezen a napon Budapest belvárosában. Az élõlánc tagjai kézrõl kézre adták azt a chartát, amelyet délelõtt az egyetem szenátusa írt. A Charta Universitasban rögzítették azokat az alapelveket, amelyek mentén el tudnák képzelni az együttmûködést az Innovációs és Technológiai Minisztériummal. MTI/Mónus Márton Fotó: Mónus Márton

Ülök a fotelben, és rágódom. Rágódom azon, vajon a valóságtól független liberálmensevik sajtó miért állítja váltig, hogy az elitista magyar színházi életet uraló – kritikusaik szerint – egyedül tehetséges alkotók nem kultúrmarxisták, s ilyetén szellemiségük nem járja be a Színház- és Filmművészeti Egyetemet (SZFE) és a jobb sorsra érdemes diákok fejét?

Manapság, mert az egész világot behálózva harsogják, kötelező elhinni mindazt, amit a függetlenobjektív, egyedül tehetséges, felkészült újságírók írnak, mondanak, állítanak. Meglehet, mivel jómagam sem független, sem tehetséges, sem újságíró nem vagyok, csupán afféle propagandista, ezért többen, a nekem interjút adó színházi emberek közül, amikor egyeztetés végett visszaküldtem a kéziratot, rendre kihúzták az SZFE-re vonatkozó véleményüket. Vagy lehet, hogy mivel tapasztalataik, bizony, ellentmondtak a hivatalos libernyák álláspontnak, nem kívántak szembe kerülni a nemlétezőkkel. Tudják, akik szellemisége nem uralja az intézményt.

Ezért önök nem olvashatták, hogy a nem fővárosi társulatokat vezető színigazgatók döntő többsége sosem kapott meghívást a színművészeti egyetem hallgatóinak vizsgaelőadásaira. S hogy létezik egy felmérés, amely megmutatja: elkeserítően kevesen szerződtek az SZFE-ről vidéki színházhoz. De azt sem olvashatták, hogy amikor egy színészhallgató elmegy a szaktanárához, aki azt mondja neki: 1966-ban így és így csinálta, ami azóta kanonizált változat, akkor a növendéknek muszáj megfelelnie az elvárásnak, mert a tanártól függ az osztályzata. Így lehet elsajátítani a szemfüles ügyeskedést, az alkalmazkodást, amely nélkül képtelenség karriert építeni. Ahelyett, hogy a színjátszás módszertani alapjait sajátítanák el.

Létezik az a magyar színházi háttérhatalom, amelynek világlátása pont megegyezik a világban – a haladók szerint nem – létező háttérhataloméval, amivel tanácsosabb nem szembe menetelni, nehogy úgy járjunk, mint az elképzelt, makacs színészhallgató, aki megkérdőjelezi a kanonizált hagyományokat. Azokat, amikre az SZFE oktatása épül. Amikre azt mondják: modern.

Ugyan, miért védelmezik ezt, a legkorábban három évtizede korhadó, zárványként itt maradt rendszert, lázadó kedvű diákok? Mert ők már alkalmazkodtak, hogy karriert csinálhassanak, azért. Meg azért, mert őket tolták maguk elé a „tudjukkik”, akik nem léteznek, mint egykor a rendőrszakközépiskolásokat Gyurcsány Fletó, hogy mentse az irháját.

Most szintén irhamentés zajlik. Igaz, senki sem akarja leváltani azokat, akik, ugye, nincsenek is. Csupán teret szeretnének a majdnem éppen 75 esztendeje (1948. január 1-jén) megszállt színházi felsőoktatásban. Nohát, ezt élik meg kisemmizésnek, kiseprűzésnek a széküket elfehéredett ujjbeggyel markolók. Miként zajlott a filmgyártás állami támogatási rendszerének átalakításakor, amelynek nyomán rég tapasztalt virágzásnak indult a magyar filmművészet.

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE.