Mindenekelőtt álljon itt Homonnay Gergely friss Facebook-bejegyzése – persze nem friss ez, már tavaly ugyanezt írta, ugyanis semmi nem jut eszébe. Mondandója pedig így szól:
„Bő egy hónap, és elérkezik szent királyunk ünnepe, amikor szoknyás férfiak szar számokat énekelve körbehurcolnak a pesti belvárosban egy mumifikált kezet, melyről csak annyi tudható biztosan, hogy a tulajdonosa azzal maszturbált, és a seggét törölte.
Szombaton azonban Pride felvonulás, ahol lehet, lesznek szoknyás férfiak is elvétve, bár én évek óta nem nagyon látok ilyet. Szar számokat se nagyon fogsz hallani, és egy hulla kezét sem hurcibálják körbe.
Gyere te is, jó lesz!”
A Kádár-korban a „kispapokat” Lentibe vitték kötelező katonai szolgálatuk letöltésére. Ugyanis az volt talán a legrosszabb hírű laktanya az országban (Nagyatáddal holtversenyben, amely a „Futkosónak” is helytadott), és persze az volt a legmesszebb. Ezen túl pedig ki volt adva a tiszthelyetteseknek, hogy a „kispapokkal” különösen ocsmányul viselkedjenek (ez amúgy kijárt minden előfelvételisnek), s leginkább az, hogy jelenlétükben és előttük a lehető legundorítóbban káromkodjanak, mindenekelőtt természetesen a Jóisten nevével.
Úgy gondolom, különösebben nem kellett ezt parancsba adni a tiszthelyetteseknek, s számonkérni, ellenőrizni sem volt szükséges, ugyanis ment ez nekik maguktól is, önként és kéjjel.
Mert hát, ez a mentalitás örök. Az emberrel egyidős. Mint Rebi néni lelke száll egy varjúból a másikba vég nélkül, úgy száll ez a lelkület a lenti törzsőrmesterből Homonnay Gergelybe s tovább.
A kommunista sem vész el, épp, mint az anyag. Csak átalakul. Jakobinus, bolsevik, liberális, BLM és genderfluid aktivista, Sargentini, Cseh „botmixer” Ká., Hadházy, Jakab, Homonnay – és a sor sokáig, nagyon sokáig folytatható. S mind ugyanabból a különleges anyagból vannak gyúrva.
Nehéz olykor elképzelni, hogy anya szülte ezeket – tényleg, ha volt Homonnaynak anyja, vajon mi szokott a fiának eszébe jutni annak jobb kezéről?
S felrémlik még Gothár Péter csodálatos filmje, a Megáll az idő. S persze az egyik legszívbemarkolóbb jelenet, amikor Bodor (Őze Lajos) beszélget Köves Dinivel (Znamenák István) abban a retinánkba égett Kádár-kori talponállóban, s elhangzik az egyik ikonikus mondat a kevertről, miszerint: „Ezt még nem tudták elrontani ezek”. És akkor a meggyötört arcok, a semmibe révedő tekintetek, a nehéz párájú lódenkabátok közé egyszer csak beszivárog az utcáról egy ének:
