A minap hazafelé menet Budapesten a Móricz Zsigmond téren kisebb tömegbe botlottam, akik áhítattal hallgatták Márki-Zay Péter előválasztási toborzóbeszédét. Az elcsépelt rigmusok közepette a miniszterelnök-jelölt elmesélt egy anekdotát: egyszer egy gyorsétteremben egy férfi közös képet akart készíteni vele, azonban aggódva kérte Márki-Zayt, hogy ne ossza meg a képet nyilvánosan a közösségimédia-felületeken, mert kormányhivatalban dolgozik, és igencsak félne a következményektől.

A történetet azzal zárta a politikus, hogy éppen ezért küzdenek: hogy ne kelljen ilyen félelemben élnie az embereknek; hogy ne kelljen rettegniük egy demokratikus politikussal készült szelfi megosztásától. Le a kalappal az elnyomott, bátor tömeg előtt, akik símaszk nélkül merték körülállni kedvencüket a forgalmas téren, fittyet hányva a köztéri kamerákra.

Hogy mennyire volt jogos a történet főhősének hipotézise a fotók súlyos következményeiről, sosem derül ki; mindenesetre együtt tudtam érezni vele. Persze nem azért, mert féltettem már az állásomat néhány szelfi miatt. Sokkal inkább azért, mert megszámolni sem tudom, hányszor kényszerültem kínos, kiközösítő szituációkba amiatt, mert nem gyűlöltem szívből az „elnyomó rendszert”, amelynek árgus szemei Márki-Zay-os szelfikre vadásznak (pegazusokkal) az interneten. Alább pár példa:

• Amikor számos zajlott állásinterjún tették már az első percekben nyilvánvalóvá, hogy mélységesen megvetik a kormányt, majd próbáltak meggyőződni róla, hogy ugye én is (például napi hírolvasási forrásaim felől érdeklődve szúrós szemekkel).
• Amikor több volt munkahelyemen a kollégák rendszeresen a fejem fölött harsogva gyalázták a Fideszt és követőit, vagy épp tolták az arcomba az aktuális Orbánt fricskázó mémeket, és figyelték a reakcióimat (egy erőltetett, sanda mosolynál nem futotta többre).
• Amikor a kézműves pékségben a koronavírus miatti korlátozások idején a nyitvatartásról érdeklődve azt a választ kaptam, hogy „Mi jóban vagyunk a Mészáros Lőrinccel, nem tudtad? Mi akkor tartunk nyitva, amikor akarunk”. Majd várták kitörő hahotámat.

A fenti példák szereplőiben nemcsak az a közös vonás, hogy mind (igen, a pék is) felvilágosult, budapesti értelmiségi, hanem továbbá az is, hogy valamiért mindannyian alapvetésnek tekintik, hogy az általuk nem, vagy alig ismert másik személy pont ugyanúgy gondolkodik a közéletről, mint ők.

Az ő fejükben a fideszesek olyan civilizálatlan előemberek, akik ragyogó fővárosunkban csak elvétve fordulnak elő, és ha mégis, a homo erectusra emlékeztető vonásaik miatt egyből megkülönböztethetők. Nem is gondolnák, hogy ezek a veszélyes véglények köztük élnek.

Tehát igen, együtt tudtam érezni Márki-Zay sztorijának főszereplőjével, csak közben nem értettem, miféle alternatív valóságban tölti az életét, és legfőképp: hogyan lehet oda bekerülni? Lehetséges, hogy több hasonló beszédet hallgatva én is transzportálódhatnék ebbe a furcsa diktatúra-horrorszimulátorba, amiben hősünk – és megannyi honfitársunk – bennragadt?

Borítókép: Unsplash (a szerző által stilizálva)