Végtelenül ízléstelennek tartom és nemkülönben butának is azt az akciót, hogy Pauer Gyula és Can Togay Cipők a Duna-parton alkotása mellé az ukrán elnök beszédének hatására elkezdtek cipőket kihordani.

Ízléstelennek, mert az a halhatatlan műalkotás egy adott tragédiáról emlékezik meg, ezt a mostani tragédiával – az ukrán civilek szívszorító halálával, az orosz katonák felfoghatatlan agressziójával – összemosni sokszorosan zavaros. Meggyalázza a soa áldozatainak az emlékét is és az ukrán halottak emlékét is a napi politikai performansz, utóbbiak halálához ráadásul semmi köze közvetetten se Magyarországnak, az ország a háborúból menekülőknek hajlékot ad, a kormány minden olyan szankciót megszavazott, amit a többi ország.

De buta is, mert azok a cipők bizony egy olyan korszak áldozatainak állítanak emléket, amikor nyilasruhás magyarok magyar honfitársaikat lőtték a Dunába. Ha tehát ide cipőket raknak ukrán zászlóval azzal – akarva, nem akarva – azt sugallják, mintha ott is egy nemzet fiai ölnék egymást.

Megértem, hogy az ukrán médiának mindenféle módon fent kell tartani a világ közvéleményének figyelmét. A szétlőtt kórházból elvitt terhes nővel álmodtam magam is. Ám minden megértés mellett – igen finoman szólva – nem szép dolog az, ha a figyelem fenntartásához másokat bántanak meg, se halottakat, se vétlen élőket nem okos megbántani, bármily nagy is a baj, amit valaki más okozott, mint a megcélzottak.

Borítókép: A Cipők a Duna-parton elnevezésű budapesti holokauszt-emlékmű (Forrás: Petri Lukács Ádám/Facebook)