Lázár János képei a falon

A kommunista nem vész el, csak átalakul. De nem nagyon, csak egy kicsit. Éppenhogy. Például Szamuely Tiborból vagy Cserny Józsefből átmenetileg Diószegi-Horváth Nóra meg Spirk József lesz, akik aztán, ha úgy fordul a történelem kereke, ahogy sajnos időről időre fordulni szokott, és a gyilkos lumpenprolik átmenetileg hatalomra vergődnek, hogy megölhessenek mindenkit, aki egy kicsit is különb náluk – ez majdnem mindenki, bárki –, és akinek van valamije – a halmaz majdnem ugyanaz –, szóval akkor a diószegik meg a spirkek visszaváltoznak szamuelykké és csernykké, aztán vagy elmenekülnek és utána akasztják fel őket az elvtársaik, vagy még itthon megtörténik az elkerülhetetlen és szükségszerű, és minden megy tovább.

Apropó! Akinek van valamije!

Ugye csak a Jóisten a megmondhatója, mióta hazudozzák Lázár Jánosról, hogy szerinte, „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Ez ugyanolyan, mint amikor most azt ismételgetik, hogy Orbán (és Kövér) 2006-ban követelte az uniós pénzek befagyasztását.

Nem, nem követelte. Egészen mást követelt. Ahogy Lázár sem ezt és nem így mondta.

Tudják, mit mondott Lázár? Talán olvassuk el az akkori estét rögzítő jegyzőkönyvet. Ez hangzott el:

„(…) Aztán a HVG is csinált egy összeállítást és a parlamenti képviselők között is a szerény középsorba tartozom a keresményemmel. Ott a vagyon értékelése nem zajlott, de én azt gondolom, hogy ez nem szégyellnivaló dolog, én soha nem szégyelltem, hogy mim van, én dolgozok keményen, én abba a miliőbe nőttem föl, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét sem kell szégyellni, az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára, aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér. Azt gondolom, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér. Én azt tudom mondani, annak annyi az élete.

Ez az én véleményem, tehát én ahhoz a mércéhez tartom magam, hogy az ember, ha egyszerű kétkezi munkásember, akkor ahhoz a jövedelemhez képest érjen el valamit. Hogy ha egyetemi ember, akkor ahhoz a jövedelemhez képest érjen el valamit, de akinek a saját társadalmi viszonyaihoz képest semmire sem futotta, semmit nem tudott letenni az asztalra, az ne üljön például a képviselő-testületben. Nagy baj lenne, ha olyan képviselők ülnének bent, akiknek semmijük sincsen, ezt kell mondjam. Ez helytelen lenne, teszem hozzá. (…).”

Ugye-ugye, milyen más ez így, kapott egy vajszínű árnyalatot, és lássuk be, tökéletesen helyes, hogy ne mondjam, morálfilozófiailag kikezdhetetlen.

Mert ugye, a legnagyobb hős az a nincstelen cigány, aki a putriból, a csavarlazítót szívó „szülei” meg a vérfertőző testvérei iszonyából kiverekszi magát és, mondjuk, szakmunkás lesz. Vagy segédmunkás akár. De dolgozik, és a maga lehetőségei szerint viszi valamire, és eljut egy negyven négyzetméteres panelig, ahol tisztességgel neveli a gyermekeit, akikből már tényleg szakmunkás vagy tanító vagy óvó néni lesz. Ez a cigány egy igazi hős.

Miképpen minden társadalmi rétegre ez igaz. Például azokra a családokra is, amelyeket annak idején a szamuely-cserny-félék kuláklistákra pakoltak, kitelepítettek, börtönbe csuktak, a kommunista numerus clausus alapján a gyermekeiket megfosztották a továbbtanulás lehetőségétől, és még örülhettek, ha megúszták ennyivel, teljes vagyonvesztéssel és kitelepítésekkel, és nem végezték ki őket. Ha ezek a családok vissza tudtak kapaszkodni, ők is hősök.

Mint például Lázárék. Akik több száz holdas gazdák voltak 1945 előtt, jómódú parasztpolgárok, akik látástól vakulásig dolgozva jutottak előre, aztán a kommunista lumpenprolik kuláklistára tették őket, de a kommunizmus alatt is maradtak „maszek” parasztok, soha nem léptek be a tsz-be, kitartottak, s már 1992-ben elkezdték visszavásárolni a földjeiket, majd kaptak vissza kárpótlásban is, s persze a következő generáció tanult, majd dolgozott, látástól vakulásig. Lázár Jánost például, amióta ismerem – az özönvíz óta – „workoholicnak”, munkamániásnak csúfolják a háta mögött, Rapcsák Andrásnál kezdte, alig reggel hattól éjfélig melózott a legendás polgármester oldalán, akit amúgy annak idején azzal kezdett ki az ugyanilyen „sajtó”, hogy miért van vörösrézből a csatornája, és akkor Rapcsák azt felelte, „azért, mert aranyból hivalkodó lenne”, és pontosan ez volt a helyes válasz, mindig ez a helyes válasz ezeknek a senkiknek, ezeknek a lumpenproliknak, akik most Lázárék festményeinél tartanak.

Diószegi kezdte – figyeljenek!

„(...) a luxizástól megcsömörlött Lázár maga sem veti meg a minőségi darabokat. Látványos példa következik.

Balról jobbra haladva a következőket láthatjuk:

Batthyány Gyula: Lovaspóló, 1908. Gróf Batthyány Gyula az arisztokrácia életképeit különös érzékenységgel megörökítő festőművész, hasonló témájú művét az 1910-es évekből 44–60 millió forintra becsülték. Batthyány egyébként a férfiakhoz vonzódott, 1952-ben egy koncepciós perben minden vagyonát elkobozták és nyolc év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Öt évvel később szabadult, egykori inasánál talált menedékre.

Hatvany Ferenc: Önarckép, 1910 körül. Báró Hatvany Ferenc elsősorban márványtestű női aktjaival, illetve portréival, tájképeivel írta be magát a művészettörténetbe, emellett jelentős műkincsgyűjtő is volt. Egy hasonló olajképét 2017-ben 2,5–3,5 millió forintra becsülték.

László Fülöp: Hulló levelek, 1895. László Fülöp korának egyik legnagyobb portréfestője volt, főként királyokról, királynőkről, főnemesekről és kiemelkedő közéleti személyiségekről készített portréival vált ismertté (és rendkívül gazdaggá). Ahogy ő maga fogalmazott: »történelmet festek, nemcsak egyéneket«”. A Hulló levelek László egyik legismertebb zsánerképe, 2001-ben a Polgár Galéria árverésén ugyan nem kelt el 2,2 millió forintos kikiáltási árán, de az aukciót követően budapesti magángyűjteménybe került. Hasonló méretű képei közt van olyan, amelyet ma 18–24 millió forintra becsülnek.

Johann Elias Ridinger rézmetszet. Johann Elias Ridinger német festő, rézmetsző a 18. század rokokó stílusjegyeit magukon hordozó rézmetszetein leggyakrabban lovakat, kutyákat, vadászjeleneteket mutatott be. A Lázár falán látható szarvasos rézmetszethez az eBay-en röpke 150 ezer forint körüli áron hozzá lehet jutni, hasonló tematikájú műve a Vaterán már 36 ezer forintért megvásárolható.

+1. Copf stílusú írókomód, 18–19. sz. fordulója. A copf stílus egyfajta átmenet a barokk-rokokó időszak és a klasszicizmus között, elnevezését a kedvelt fonott füzérdíszről kapta, mely a copfos parókákra emlékeztet. A stílust józanság, hűvös elegancia jellemzi. Nem igazán látni, hogy Lázár írókomódja milyen, de hasonló darabokat pár száz ezer forinttól másfél millióig lehet időről időre találni.”

Hm... Milyen pompás, milyen elegáns, mennyire szamuely-cserny-rohadtlumpenproli.

Lázár festményeket vesz, illetve családi örökségből is van neki néhány, néhány, amit annak idején sikerült megmenteni az akkori rohadt lumpenproliktól.

És most jönnek és elkezdik összeírni. Hogy ha eljön a pillanat, tudják, mit kell leakasztgatni a falról. Hogy odategyék a légyszaros viaszkosvászon közepére – aztán persze visszaáll a világ rendje, de ezeket az már nem érdekli.

Amúgy jelzem: az én falamon lóg két Zórád Ernő is, ugyanis a drága öreg nagyon szeretett engem, és a Tündértemető című novelláskötetemhez készített nekem két képet is.

Zórád elég jól megy. Szeretnéd mi, diószegispirk? És van Iványi-Grünwald Bélám is. Felírjátok?

Nagymamámtól pedig rám maradt egy rokokó, mozaikberakásos zsúrkocsi. Esetleg elvinnétek, hogy legyen mire rakjátok az édes „pásztortűz” kannásborotokat?

Nyomorult gazemberek…