
Ilyen mélységből – hiszen a pince bor nélkül csak gödör – kellett a magyar gazdáknak nekifogni az 1980-as évek végén, az 1990-es évek elején az újjáépítés nagy munkájának. Egyes borvidékek jó rajtot vettek, mások még mindig keresik az utat. Szinte vakrepülés volt ez, hiszen az 1945 előtt létező szerves tudás megkopott, sok helyen eltűnt, az öregek az árnyékvilágba távoztak, a régi dokumentáció jórészt megsemmisült, mert megsemmisítették.
A magyar vincellérek ezért, igen helyesen, deresedő halántékkal sem restelltek afféle kíváncsi mesterlegényként a bortermeléssel kapcsolatos tudás sok évszázados folytonosságát megőrző nyugat-európai országokba alapos tanulmányutakra indulni. Az alázat és a tanulni vágyás meghozta gyümölcsét, a hazai pincékben – ha tőke híján sokszor döcögve is – néhány év alatt a világ élvonalához öles léptekkel felzárkózó borok születtek. A magyar borászok szenvedéllyel kutatták a legjobb hazai parcellákat, keresték, mely dűlőkből mely fajta milyen módon művelve adja a legmagasabb minőségű termést, miként lehet egy-egy palack borral legjobban átadni a termőhely geológiai és mikroklimatikus sajátosságainak eszenciáját.
Mindez emberfeletti munkával, sokszor emésztő fáradsággal járt. Bizony a magyar borászat elmúlt évtizedei több magas hőfokon izzó, pihenést, szabadságot hírből sem ismerő mártírt számlálnak. Mindőjük munkásságából, örökségéből épül tovább a magyar bor ragyogó katedrálisa, utódaik, társaik folytatják, amit ők elkezdtek, és vincelléreink szerte a Kárpát-medencében, Csonka-Magyarországtól Erdélyig, Délvidéktől Felvidékig, Kárpátaljától Dél-Baranyáig, Dél-Zalától Őrvidékig bizonyítják, hogy a jól választott termőhely, a szeretettel művelt szőlő és a valódi magyar gazdaerkölcs és szorgalom együtteséből világszínvonal születik.




















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!