Az ismert világ talán legegyszerűbb és legnagyszerűbb étele. Valamikor a „szegény emberek” eledele volt a Székelyföldön, persze, szerencsésebb népek szerettek volna ilyen szegények lenni.
Hát először is kapsz cserében vagy ajándékba, vagy akárhogy némi verespityókát, s ha valahol van pityóka, akkor a Székelyföldön van, már a költő is megírta, hogy „krumpliföld, örökzöld”, ami persze nem igaz, de igen jól hangzik.
Ilyenkor megállunk egy kupicára, és elmélkedünk arról, hogy most ez pityóka-e, vagy krumpli, vagy ne adj’ isten burgonya.
Egyszerű: ha német vidékről jött, akkor krumpli, azaz krumpel, ha a francúzoktól, akkor meg Burgundia hírét hordozza nevében, a pityóka (picsok), pedig rendes török import, Székelyföldön leginkább így ismerik (Amerikára már nem is emlékszünk).
Pityókából kétféle van, illetve legalább nyolcvankettő, de mi kicsire nem adunk, vagy fehér vagy vörös.
A fehérből kitűnő pürét lehet készíteni, levesekhez ideális, omlós, könnyen fő, barátságos.
A vörösből (továbbiakban veres), elsősorban sültek mellé szokás készíteni, esetleg hasábburgonyát, székelyeknél szalmapityóka a neve. Ez kicsit karakteresebb, keményebb, kackiásabb.
Egy szó, mint száz: veszel jó néhány verespityókát, de csak olyat, amin még rajta az anyaföld, mással itt szóba nem állunk. Megmosod hideg vízben, gondosan, amíg olyan tiszta nem lesz, mint bizonyos Salamon király intim részei. Na jó, ennyire azért nem kell mosni, úgy is le fő róla majd, aminek mennie kell.
Eszedbe ne jusson meghámozni!
És odateszed, csak éppen úgy egy kupica meg egy sör elfogyasztása erejéig, és főzöd valamennyit, nem kell túl sokáig, éppen csak annyira puhuljon, mint az ellenzék szokott a kétharmados időkben.
Majd szépen kettőbe vágod a kicsiket, négybe a nagyokat (mint Koppányt), és nagyon kevés zsírral előre kent tepsiben beteszed a lerbe (sütőbe).
Hátradőlsz, megiszol még valamit.
Gyorsan meglesz, szép aranyos színnel, gőzölög, ahogy megtöröd, mennyei illat.
És mellé vaj, és feltétlenül házi túró. (Na jó, bármilyen juhtúró).
