Mászgúf

A Tigris-folyóból kifogott friss pontyokat hosszában kettévágtak, nyársra húztak, majd hamu felett órákig lassan sütöttek. A kész sült halat arabos fűszerezésű, változatos zöldségkörettel szervírozták.

Masgouf - Mesopotamian dish consisting of seasoned, grilled carp; it is often considered the national dish of Iraq. Fotó: MYCHKO

Először 1999-ben jártam Bagdadban. Tulajdonképpen Szaddám Huszein vendégeként, hiszen az Emberi jogok Irakban fedőnevű konferencia meghívottjaként a Demokratát tudósítottam arról, hogyan szeretné láttatni magát az iraki állam, de ami ennél sokkal fontosabb, hogyan látjuk mi, európai újságírók az országot, ha már beengedtek bennünket.

A riportút politikai, szakmai eredményeit majd egy másik alkalommal elregélem, most inkább beszéljünk a mászgúfról.

Irak emblematikus ételéről hamarabb értesültem, olvastam róla utazás előtt. Tudtam, hogy egy zöldségekkel összesütött pontyételről van szó, de fogalmam sem volt, hogyan készül, hol fogyaszthatnék ilyet.

Felvetettem dilemmámat a minket kísérő belügyesnek, aki rögtön lecsapott az ötletre, mint tükörponty a horogra tűzött csemegekukoricára. Szó szót követett, és az iraki vendéglátók megszerveztek egy mászgúfestet, erre valamennyi konferenciázó vendéget meghívtak, fedett ügynököket, újságírókat és olyanokat is, akiknek hovatartozását nem lehetett eldönteni, de valamelyik, talán mindkét csoporttal rokonságot tartottak.

Bagdadban, a Tigris-folyó partján akkoriban vagy két tucat mászgúfétterem sorakozott. Valahogy úgy, ahogyan halászlére specializálódott egy Duna- vagy Tisza-parti halászcsárda, ez az egy étel volt a fő attrakciójuk. A mászgúfrendelést már kora délután leadták, mert az étel elkészítése több órába telt. Mint később kiderült, a Tigris-folyóból kifogott friss pontyokat hosszában kettévágtak, nyársra húztak, majd hamu felett órákig lassan sütöttek. A kész sült halat arabos fűszerezésű, változatos zöldségkörettel szervírozták – mondanom sem kell, mennyei volt. Ettük a mászgúfot, tömtük magunkba, és igencsak jókedvünk kerekedett, egy idő után bort is követeltünk magunknak. Irak szekularizált, pánarab szocializmusba hajló állam volt akkoriban, a belügyesek könnyedén szereztek valahonnan vörösbort, de meg kellett várnunk, hogy besötétedjen, akkor a pincérek diszkréten kihozták nekünk egy vödörben. Csak arra kértek, tartsuk asztal alatt, ne csináljunk feltűnést, onnan töltögettünk magunknak félig illegálisan.

Utólag azt olvastam, hogy a mászgúfot sok módon készítik Irakban és Szíriában, Bagdadban itt-ott mango chutney is kerül hozzá, az ország északi részén élő türkmének (akik voltaképpen törökök) pedig az indiai tandoorhoz hasonló kemencéikben készítik el. Nos, a mi maszgúfunk rusztikusan lényegre törő és emberes adag volt. Sokat, sokfélét ettem a világban, a halételekhez is értek valamicskét, higgye el nekem az olvasó, hogy megérte a néhány óra várakozást. Mindenesetre ha maszgúfot tetszenek készíteni, mindig legyen vörösbor az asztal alatt, szinte elrepül az idő, amíg sül a ponty. Nem beszélve a hangulatról! Éjfélre az összes szunnita nótát kívülről fújja majd a vendégsereg.

A mászgúf elfogyasztása után nem sokkal egy angol vendéggel, aki vagy hírszerző volt, vagy külügyi szakértő, mindegy is, ott álldogáltunk a Tigris partján. Néztük a habokat, néztük a túloldalt, beszélgettünk mindenféléről.

– Itt ringott az emberiség bölcsője – mondta az angol vendég. – Itt, a Tigris és az Eufrátesz között, a folyamvölgyekben. Amikor gyerekként tanultuk, szerintem nem hittük volna, hogy egyszer majd itt állunk. Ugye?

Tényleg furcsa érzés volt.

Emlékeimben úgy maradt meg ez az est, mint nagy titokzatoskodások között egy lefegyverzően őszinte pillanat. Mintha a minden egyes embert összekötő gasztronómiai érdeklődés egy táborba terelt volna nyugati ügynököt, szunnita belügyest, magyar újságírót és mindenki mást, aki szelíd mosollyal nyugtázta a mászgúf asztalra kerülését.

Nem csoda, hogy a bagdadi lakomára élénken emlékszem ma is, sok minden pedig már kihullott már az idő rostáján.