Utólag azt olvastam, hogy a mászgúfot sok módon készítik Irakban és Szíriában, Bagdadban itt-ott mango chutney is kerül hozzá, az ország északi részén élő türkmének (akik voltaképpen törökök) pedig az indiai tandoorhoz hasonló kemencéikben készítik el. Nos, a mi maszgúfunk rusztikusan lényegre törő és emberes adag volt. Sokat, sokfélét ettem a világban, a halételekhez is értek valamicskét, higgye el nekem az olvasó, hogy megérte a néhány óra várakozást. Mindenesetre ha maszgúfot tetszenek készíteni, mindig legyen vörösbor az asztal alatt, szinte elrepül az idő, amíg sül a ponty. Nem beszélve a hangulatról! Éjfélre az összes szunnita nótát kívülről fújja majd a vendégsereg.
A mászgúf elfogyasztása után nem sokkal egy angol vendéggel, aki vagy hírszerző volt, vagy külügyi szakértő, mindegy is, ott álldogáltunk a Tigris partján. Néztük a habokat, néztük a túloldalt, beszélgettünk mindenféléről.
– Itt ringott az emberiség bölcsője – mondta az angol vendég. – Itt, a Tigris és az Eufrátesz között, a folyamvölgyekben. Amikor gyerekként tanultuk, szerintem nem hittük volna, hogy egyszer majd itt állunk. Ugye?
Tényleg furcsa érzés volt.
Emlékeimben úgy maradt meg ez az est, mint nagy titokzatoskodások között egy lefegyverzően őszinte pillanat. Mintha a minden egyes embert összekötő gasztronómiai érdeklődés egy táborba terelt volna nyugati ügynököt, szunnita belügyest, magyar újságírót és mindenki mást, aki szelíd mosollyal nyugtázta a mászgúf asztalra kerülését.
Nem csoda, hogy a bagdadi lakomára élénken emlékszem ma is, sok minden pedig már kihullott már az idő rostáján.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!