A kilencvenes évek első felében heti rendszerességgel olvastam a nemzetellenes, kozmopolita sajtótermékek fröcsögését, abból kiindulva, hogy tudni kell, mit mond az ellenség. Ezt nyilván sokáig nem lehet bírni agysejttel, idegekkel, s hogy mégis évekig tartott ez az időszak, az részben annak tudható be, hogy annak idején volt még egy többé-kevésbé koherens narratívájuk, volt egyfajta törekvés a liberális értékbázis képviseletére, és volt valamiféle szellemi minőség.
Ellentétben a mai helyzettel, amikor mindez már akkor is a múlté, ha nem kis részben ugyanazok népszerűsítenek minden elképzelhető nyugati, globalista őrületet, akik akkor főállásban „mindössze” a nemzeti és keresztény értékeken gúnyolódtak.
Ma, amikor már rég nem a szexuális kisebbségek (helyesen: deviánsok) jogairól folyik a disputa, hanem a gyermekek agyszennyezéséről vagy horribile dictu nemváltásnak csúfolt csonkolásáról, ma, amikor rasszistának lehet bélyegezni a komoly zenét, a helyesírást és a matematikát, már az abnormalitás áll szemben a normalitással.
Vélhető, hogy mindez rejtetten kódolva volt már a kilencvenes évek sajtójában is, elég csak arra gondolni, hogy a nemzet váteszeit állították pellengérre Csoóri Sándortól Fekete Gyulán át Csurka Istvánig. Ha a magyar nemzeti szolidaritás kötelékéből saját magukat kirekesztőket bele próbálnánk erőltetni akaratuk ellenére e kötelemrendszerbe, akkor autoimmunnak nevezhetnénk a jelenséget: a közösség, mint organizmus saját, egészséges része ellen fordul. De itt nem erről volt szó, hanem egy gyökértelen, nemzetközi politikai bűnszövetség - jobb híján mondjuk úgy, hogy baloldal - helyi lerakatának üzelmeiről.
Minden esetre, ha valamit köszönhetek a szellemi mocsokban való diákkori bemerítkezésnek, akkor az a Magozott Cseresznye zenekar megismerése, melynek „Nincs több kegyelem” című műsoros kazettájáról a Magyar Narancs közölt lesújtónak szánt kritikát. Az írás teljes mértékben meggyőzött arról, hogy ezt az albumot be kell szerezni, úgyhogy némi kutakodás után meg is találtam azt a Blaha Lujza téri „Elektromos krokodilban”. Első ízben tapasztaltam, hogy a rajongott rockzene és a már kamaszkorban hittel vallott nemzetelvű világszemlélet egybeolvadhat, s egymást erősítve tud hatni. Nyilván beszereztem egy füst alatt az együttes első albumát is, melyről egyik kedvenc nótám a „Dráva partján” címet viseli.
