A magyar borászat minőségi szegmensének önmagára találása elképzelhetetlen lett volna a gasztronómiával való szimbiózis nélkül. A megmaradt Magyarországnál nagyobb kiterjedésű és azonos adottságú keleti országrészek, melyeket ma már egységesen Erdélyként emlegetünk, a borászat tekintetében egyhamar nem fogják behozni az anyaországgal szembeni lemaradást, amiben közrejátszik az is, hogy a nagypincészetek akadályozzák a kicsik vendéglátóipari forgalmát, valamint az, hogy ma még nem magától értetődő, hogy egy magára valamit is adó vendéglőben legalább tucatnyi bort lehessen kapni pohárra.
Persze az anyaországban sem volt ez mindig így. A kétezres évek elején valóságos szenzációnak számított, ha egy étteremben kiemelt szerepet kapott a bor s ha volt 10-20 palack nyitva. Ebben az időszakban nyitotta meg kapuit a Borlabor, mely gyönyörű pohárkészlettel dolgozott, e mesterművekből a nem kiugró bor is jobban esett. Olyan kiváló sörkorcsolyákat kínáltak, mint a találó elnevezésű „Ami Magyarországról kimaradt” kenegetős kompozíció, rajta erdélyi padlizsánkrém, liptói körözött és palicsi tepertőkrém. Hogy Palicson lenne különös kultúrája a tepertőkrémnek azt nem tapasztaltam, s a világhálós keresés sem vezetett eredményre, vélhető, hogy úgy nevezték el ezt az ételt is, mint a „dorozsmai” molnár pontyot, a somlói galuskát vagy a brassói aprópecsenyét. Azzal a különbséggel, hogy itt a fantázianév egy tetszetős koncepcióba illeszkedett. Mert a liptói körözött a műfaj királya, az erdélyi padlizsánkrém pedig lassan Belső-Magyarországot is meghódítja, kínálják a Nudli nevű tésztakantintól sörözők során át a fine dining éttermekig. S helyesen cselekedett az étlapszerkesztő, midőn a déli elcsatolt részeket is megemlítette egy kence erejéig.
