A családi vendéglők jellemzően barátságosak, meghittek, szerethetők. Ami nem véletlen. Ha egy éttermet lélekkel vezetnek, akkor az nemcsak az ételeken érződik, hanem az atmoszférán, s nem utolsósorban a kiszolgáláson is. A kilencvenes évek első felében figyeltem erre fel Óbuda egyik legkedvezőbb árfekvésű éttermében, a Giglerben, mely soha nem törekedett többnek látszani annál, mint ami: házias konyhájú barátságos oázis a Föld utcában, ahova a kispénzű egyetemisták is úgy mehettek el, hogy nem maradt ott egyhavi ösztöndíjuk harmada. S midőn kettőnknek csak arra tellett, hogy egy babgulyást együnk s egy palacsintát némi bor mellett, akkor ugyanolyan szívélyesen szolgáltak ki, mint amikor teljes ételsort kértünk.
Hasonló élményünk volt ugyanebben az időben az ínyenc konyha irányában kacsingató, néhány éves működés után sajnos megszűnt Palettában is, ahol a tulajdonos testvére szolgált fel s a példák még hosszan sorolhatók. Az európai kultúrkörben a társadalom alapegysége a család, bármit is mondjanak absztrakt, társadalommérnöki elméletek az individuum primátusáról, s egy családi vállalkozás jellemzően nemcsak a profitról szól.
Ilyen emberközeli, rendkívül hangulatos családi étterem Brassó szívében, a Főtér árnyékában, egy aprócska, valamilyen rejtélyes okból térnek nevezett, középkori levegőjű utcácskában működő Dei Frati.
