A kétezres évek legelején a borokkal kapcsolatos legfőbb szellemi táplálékom a Borbarát volt. E kiválóan szerkesztett, lenyűgöző írásokat tartalmazó szakmai magazin abban az időben étteremkritikákat is közölt. Ezeket jellemzően meg is vitattuk baráti körben, s az is megesett, hogy kifejezetten egy ilyen éttermi beszámoló hatására ültünk be az autóba s látogattunk el első ízben Fertőrákosra, Horváth Józsefhez, „Ráspihoz”, aki akkor csak a becenevét viselő éttermet vitte, borászattal még nem foglalkozott.
Fergeteges élményben volt részünk, imponált, hogy az itallapon semmiféle kommersz termék nem szerepelt, az agresszív reklámkampányáról ismert, globalista szimbolikát képviselő üdítőital sem, aminek szántszándékkal nem írom le a nevét. Az ízek és állagok rendben voltak, a séf az este során rengeteget mesélt törekvéseiről.
Miután az évek során eljutottam Encsre az Anyukám mondtába, Perbálra az azóta sajnos megszűnt Walter vendéglőbe, Szigetmonostorra a Rosinantéba, Őriszentpéterre a Pajtába, Bonne Chance-ba Bázakerettyére, az érsekcsanádi Rév csárdába, a gyáli Galopp Majorba, a vászolyi Zománc bisztrócskába, megfogalmazódott bennem, hogy a vidéki éttermek között mondhatni külön kategóriát képviselnek azok, melyek az adott települést egymaguk teszik fel az ország gasztrotérképére.