A huszonharmadik borvidék

Magyarország bortermelését huszonkét borvidékbe osztották be. Huszonharmadik borvidéknek a jelenlegi határokon túli területeket szoktuk nevezni. Nem túl szerencsés fordulat, hiszen – bár vannak közös vonások –, egymástól nagy földrajzi távolságokra elhelyezkedő, különböző adottságú bortermő helyeket takar e kifejezés.

Bár vannak átfedések, a magyar történeti hagyományok, a külhoni magyar borászok elképzelései és az egyes országok hivatalos borvidéki besorolásai jelentősen eltérnek egymástól. A magyar szőlőtermelő-borász közösségek jellemzően inkább a történelmi megnevezésekhez és a hagyományos szőlőfajtákhoz ragaszkodnak, melyeket az ország hivatalos szervei gyakran kihagynak a telepíthető fajták köréből, ahogy a hagyományos neveket sem lehet hivatalosan használni. Ezért ezek a közösségek egyfajta párhuzamos világban élnek a jellemzően újvilági vagy nemzetközi trendeket követő nagy borászati vállalatok árnyékában. Az állami és EU-támogatások hiánya, tőkehiány, adminisztratív akadályok miatt a magyar bortermelők alapvetően kis- és közepes vállalkozások, őstermelők, kistermelők, nagyon kevés közöttük a pár hektáros illetve pár száz hektós birtokméretnél nagyobb borászat. Viszont speciális helyzetük miatt fontos réspiacokat találtak meg, többen komoly nemzetközi hírnévnek örvendenek például a természethű („natúr”) borok világában. Ahogy a külhoni magyarság esetében megkülönböztetünk tömbmagyarságot és szórványt, a borvidékeknél is megvan ez a kettősség. Néhány borvidéken szinte kizárólag magyar őstermelők és vállalkozók foglalkoznak szőlőtermesztéssel (pl. a felvidéki Alsó-Garammente), máshol csak egy-két magyar borásszal találkozunk (pl. Szerémség).

Fotó: A szerző illusztrációja

Az utódországok mai borvidéki beosztásai jelentősen eltérnek a Trianon előtti történelmi borvidéki besorolástól. Országonként különböző módon határozták meg az adminisztratív körzeteket. A szlovák borvidéki besorolás nagy egységeket állapít meg, melyek gyakran hatalmas, egymástól teljesen eltérő adottságú területeket is magukba foglalnak. Ilyen például a túlnyomórészt magyarok lakta Dél-szlovákiai borvidék, mely Pozsonytól az Ipoly-torkolatig húzódik, azaz mintegy 165 km hosszan terül el a magyar–szlovák határ mentén. Részét képezi a lecsapolt mocsarakból kialakult csallóközi síkság, mely szőlőtermesztésre nagyrészt alkalmatlan, a Duna menti homokos területek, illetve a Felvidék legjobb adottságú termőhelyeként számon tartott Párkány–Kürt közt húzódó dombság és a Garammentének egy része. Mindeközben az utóbbiakhoz teljesen hasonló adottságú Garam-völgyét minden szakmai logikát nélkülözve (az Érsekújvár–Léva járáshatár mentén elválasztva) már a Nyitrai borkörzetbe sorolták. A mai magyar–szlovák mellett Pozsonytól Királyhelmecig szinte mindenhol találunk magyar ajkú borászokat. A szlovák rendszer az eredetvédelem helyett sokkal nagyobb hangsúlyt helyez az osztrák–német típusú borkategóriákra, mely a must cukortartalma alapján kabinet, késői szüret, szőlőválogatás, bogyóválogatás, mazsolaválogatás, aszúválogatás, jégbor, szalmabor jelzőket jelent.

A román borvidéki besorolás a szlovákkal szemben inkább a francia AOC-rendszerre hasonlít. Ötvenkét eredetvédelmi körzetet különít el, de hat nagy régiót is számontart. Míg Felvidék szőlőterületei jellemzően a magyar–szlovák országhatár mellett helyezkednek el, és sok esetben félbevágott történelmi borvidékeket jelentenek, Erdély és Partium borvidékei teljes egészében Romániához kerültek. Magyar szempontból három fontos területet érdemes megkülönböztetnünk: Érmellék (Bihar) és Szilágyság, Küküllő mente, Erdély-hegyalja és Ménes–Magyarád. Ménesen, mely sajnos mára már szórványvidékké vált, a borkultúra jellemzően egy borászhoz, Balla Gézához kötődik, aki több mint száz hektáron élesztette újjá a halódó hagyományokat, többek között olyan szőlőfajták telepítésével, mint a kadarka, mustos fehér, fekete leányka. Néhány követője is a segítségével tette meg az első lépéseket a borvidéken. Érmelléken számos magyar kis borászat indult az elmúlt években, ez talán a legaktívabb romániai magyar borász közösség. Zászlajukra tűzték a bakator szőlőfajta megmentését, újratelepítését és a hagyományos szőlő-borközpontok fejlesztését, újraindítását.

Erdély-hegyalja és a Küküllő mente két szomszédos borvidék. Erdély-hegyaljának Csombord és Nagyenyed a központja, míg Küküllő mentének Dicsőszentmárton.

A kárpátaljai magyar borászok legfontosabb bortermő területe a Beregvidék, melynek „ipari ültetvényei” kb. 500 hektárt tesznek ki, ezenkívül további 815–850 hektár van kisebb termelők, őstermelők tulajdonában, elaprózódott birtokszerkezet mellett. A valaha a beregi Rózsásról, beregi aszúról ismert vidéken támogatási rendszer gyakorlatilag nincs, az itt élő magyar borászok a legmostohább körülmények között dolgoznak a Kárpát-medencében.

A Délvidék elnevezést egykor csak Bácskára és Bánátra használták, azonban a trianoni határmódosítás után már ide sorolták a mai Horvátországhoz tartozó Drávaszöget és a Szlovéniához tartozó Muravidéket is. Muravidék, azaz Lendva-hegyalja egykor a Balaton-melléki, Zalai borvidék szerves része volt. A jellemzően kisméretű, magyar érdekeltségű birtokok a Lendva város feletti dombon helyezkednek el. Jellemzően fehérboros vidék, fejlett borturisztikai szolgáltatásokkal. A Muraközhöz tartozik egyébként a Horvátországba került Csáktornya és környéke is. Drávaszögben a horvátországi Baranya mintegy 1200 hektár szőlőterülettel rendelkező borvidék, ebből Csúza, Karancs, Vörösmart, Darázs a legjellemzőbb magyar ajkú borászfalvak. Turisztikailag gyorsan fejlődő vidék, mely alapvetően a borra és gasztronómiára épít. Legfontosabb szőlőfajtájuk az olaszrizling, de más fehérborokat és nagyszerű vörösborokat (pl. kékfrankos, nemzetközi fajták) is kóstolhatunk a helyi pincészetekben. A mai Szerbia területén Dél-Bácskában él a legtöbb magyar ajkú borász, Temerin, Hajdújárás, a Palicsi-tó környékén elsősorban homoki borokat termelnek. Megtalálhatók itt a hagyományos fajták, mint a kadarka, kövidinka, szerémi zöld, mézes fehér, gyakran igen idős, hagyományos fej- és bakművelésben. Hajdújáráson tartják nyilván a legidősebb kadarkaültetvényt, mely több mint százéves. A Szerémség szerbiai részén Maurer Oszkár és Sagmeister Ernő kezdi újjáéleszteni a szerémségi borok hagyományát, és már néhány követőre is találtak. A valaha több tízezer hektáros borvidék ma megoszlik Szerbia és Horvátország között, a nagyobb terület előbbihez került. A betelepülők azonban nem ismerve és tisztelve a borvidék hagyományait, alapvetően újvilági stílusban, nemzetközi szőlőfajtákkal és új nemesítésű szőlőkkel dolgoznak.

És végül Őrvidék, avagy Burgenland. Ruszt a legfontosabb magyar bortermő helyek egyike volt, Sopronnal és Pozsonnyal alkotott közös borvidéket. Mára nagyon kevés magyar bortermelő maradt itt, viszont sok magyar borász dolgozik borászként, szőlőmunkásként a helyi birtokokon. Jellemző szőlőfajták az olaszrizling, kékfrankos, de megtalálható az egykor hagyományos fajtának számító furmint is.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)