Fajtajelleg vagy termőhelyi karakter?

Az, hogy végül is mitől jó egy bor, számtalan irányból megközelíthető.

Forrás: PIXABAY

Amikor jó harminc éve közelebb kerültem a borok világához és kóstoláshoz, a hazai kínálat igencsak gyengécske volt. Sajnos a legtöbb bor a nyolcvanas évek végén oxidált, fáradt vagy éppen túl alkoholos, bizonytalan illatú és ízű nedűként került a poharakba – tisztelet a kivételnek. Az értékelések többnyire a helyi, borvidéki és országos versenyekre korlátozódott, de ezeknek az eredménye csak a gazdákat és legfeljebb a szűk borkészítői kört érdekelte, a fogyasztó akkoriban még nem került ebbe a kiválasztotti körbe. Holott talán pont a fogyasztó véleménye és megnyerése a leglényegesebb eleme a borkészítésnek és persze az eladásoknak is.

Értékkódex sem volt, nagy valószínűséggel szájhagyomány útján terjedt a borkóstolásnál leggyakrabban használt fogalmak listája, ki-ki saját tapasztalatai alapján és a bírálaton szomszédjával összekacsintva hozta meg döntését. A Badacsony közelsége és saját 350 tőkényi mini olaszrizling ültetvényünk művelése hozott még közelebb a témához és a helyi borversenyekhez. Ahol a megjelenés „tiszta, tükrös” jelzői mellett a leggyakrabban hangoztatott tulajdonság nem volt más, mint a fajtajelleg. Azoknak a jellemzőknek a köre, ami egy-egy szőlőfajta borára szinte a termőhelytől függetlenül ráhúzható, jellegzetes illatok, ízek, szerkezeti elemek.

Ilyen alapon mondjuk például a rajnai rizling boraira hogy élénk savúak, a sauvignon blanc boraira hogy lendületesek és díszítő ízeikben extravertált borok vagy éppen a merlot-ra, hogy simogató a tanninja. Ezek a tulajdonságok a szőlőfajták genetikai hátterüknek megfelelően változhatnak és változnak, de a borok minőségét és stílusát a termőhely erőteljesebben befolyásolja. Ennek ellenére sokáig tartotta magát az az álláspont, hogy jó bor csak a fajtájára jellemző karakterű lehet. Ennek Európában elsősorban a német nyelvterületen volt komoly megalapozottsága, míg a francia, olasz és spanyol minősítés rendszerint és általánosan a termőhelyet tartotta elsődlegesnek. Vannak olyan szőlőfajták, például az illatos tramini vagy muskotályos félék, amelyektől valóban elvárható, hogy mutassák meg ezt az oldalukat is.

Az, hogy végül is mitől jó egy bor, számtalan irányból megközelíthető.

Arra, amit értéknek lehet/kell tekinteni, adhatunk pragmatikus magyarázatot.

Ilyenek az egyensúly, koncentráció, komplexitás, tartalmas lecsengés hosszú utóízzel, stabilitás, érlelhetőség (időállóság). Szubjektívebb mérlegelés után ide sorolhatjuk a bor készítésére fordított időt és munkát, a kiemelkedő évjáratot és a ritkaságot is. A bor kézműves jellege, a dűlő adta értéktöbblet legtöbbször, mint egyedi karakter érezhető a borokban. Azaz, ha a bor másikhoz nem hasonlítható, más termőhely borával össze nem téveszthető, az értékkódexünk alapján előkelő helyezésre számíthat. Persze csak akkor, ha mellette tiszta és nem utolsó sorban ízlik is.

Nos, ilyen dolgokon merengtem, amikor a héten 28 olaszrizlinget kínált kóstolásra a jó sorom. Az olaszrizling nem tartozik a magamutogató fajták közé. Sőt. Inkább neutrális, aromatikában visszafogott, de jó esetben igazán szép tiszta fehérboros karaktere, jó, de nem bántó savai vannak. Ez pedig feltétlenül jó kiindulás.

Nevezhetnénk akár a „legmagyarabb” szőlőfajtának is annak ellenére, hogy nem magyar eredetű. Mégis annyira hozzánk nőtt, annyira ideszokott a Kárpát-medencébe, hogy szinte mindenki magáénak érzi. Holott nem volt ez mindig így. Az olaszrizling valódi térhódítása a magyar borvidékeken a filoxéravész után, a XX. század elején indult el.

Tokajt leszámítva mindenütt megtaláljuk, kiskertben, családi pincészetben.

Nem rokona a rajnai rizlingnek, semmi közük nincs egymáshoz.

Különösen jól érzi magát a vulkanikus talajokon, az ásványi anyagokat jól hasznosítja. Magasabb mésztartalmú területeken is érdemes termeszteni. Ilyenkor bora más lesz, savkészlete üdévé, könnyeddé teszi. Illata és íze leginkább nyári mezei virágok és fehérhúsú, mérsékeltövi gyümölcsök jegyeit kínálja. Azt hiszem, ha lehetne borszőlő-etalont kitalálni, az bizonyosan az olaszrizling lenne. Kicsi, tömött fürt, vékony héj, teljes érésben gusztusos és ízletes, sárgás bogyók, apró fekete pöttyökkel, érezhető leheletnyi cserzőanyag a héjban, sok lé. Ja, és szerethető. Száraz borként iskolázzák leggyakrabban, de viszonylag jó cukorgyűjtő is.

Nézzük csak meg újra, mitől lehet „nagy” egy-egy szőlőfajta? Alapvető, hogy egymástól eltérő termőhelyeken, különféle geológiai és klimatikus viszonyok között, megbízható, állandó és magas minőséget tudjon adni. Ha a borok mindenkori értékmérőit vesszük figyelembe, semmiképpen nem hiányozhat az érlelhetőség, eltarthatóság kritériuma. És annak ellenére, hogy a világ egyik legismertebb, könyveit a legnagyobb példányszámban kiadó Hugh Johnson szerint az olaszrizling „szeretne rizling lenni”, mi úgy érezzük, hogy ha nem is rizling, de kellően értékes fajta ahhoz, hogy legalább mi értékeljük. (Egy jó régi, németül is megjelent cikkében írta, hogy az olaszrizling „möchte gern Riesling sein” – amit valódi sértésnek vettem akkoriban.)

Nos, ő hát a fajta, amit sokan szeretnek – köztük persze én is – és legalább ilyen sokan legyintenek rá. Mert nem elég határozott az aromatikája, nem tartja olyan jól a savait mint a furmint vagy akár a hárslevelű, nem tud annyira elegáns borokat adni, mint a világfajta chardonnay és így tovább. Ezek ellenére a mostani kóstoló borai továbbra is pozitív véleményemet erősítették.

Volt a magyar borok mellett jó néhány határon túli is. Elsősorban Ausztria, Szlovákia, Horvátország – a fajta mellettünk legismertebb képviselői. Remek sor volt 2022 és 2003 közötti borokkal. Nem volt fajélesztőtől elbutított illatos borunk, viszonylag kevés kishordós - ami számomra a két legnagyobb bűnt jelenti a fajtával szemben. Volt viszont remek szerkezet, tiszta aromatika, jó és visszafogott hordóhasználat és kiváló érlelhetőség. Somló, Balatonfüred, Badacsony, Eger, Stájerország. A sor és lista közel sem teljes, hiszen rengeteg jó olaszrizling maradt most ki a sorból. Viszont ami itt volt, az jó volt. Sőt. Emlékezetes.

Saját értékeléseim és kóstolási jegyzeteim alapján Figula Mihály Balatonfüredről, Kolonics Károly Somlóról, Villa Tolnay a Csobáncról (Badacsony) és az Orsolya Pince (Eger) kínálta a legszebb finomságokat. Jut eszembe február nem csak a furmintról szól. Csopakon az olaszrizling termelők kínálják majd boraikat a hónap elején.

Borítókép: illusztráció (Forrás: Pixabay)