Mennyi is az annyi?

Gondolkodtak már rajta, hogy mennyi bort is töltünk magunkba évente?

De meg lehet-e egyáltalán közelíteni ezt a problémát valahonnan a bor felől? Állítólag a magyar ember borivó. Volt. Még a háború előtt. De még a 70-es években is. Mára ez sajnos már csak a múlt. Gyerekeink isznak szinte mindent, ami az útjukba kerül, sajnos aránytalanul sok töményet és a saját marketingjét remekül felépítő söripar termékeit. A másnap – néha harmadnap is – sokszor kétes minőség és horribilis mennyiség után nehéz teher, gyereknek, szülőnek egyaránt. Kár. Ha lehetne használható és vége-látható mederbe terelni a fiatalok alkoholfogyasztását, ezen belül elsősorban borfogyasztását, már sokat tennénk az alkoholizmus számainak javításáért.

Mindez azért jutott pont most az eszembe, mert a héten az átlagosnál is több borral találkoztam. Ilyen-olyan kóstolók során kivételesen csak hazai borok kerültek a poharamba, mintegy százötven féle. Jó leírni, hogy java részük kitűnő volt, zömmel organikus vagy legalábbis természetközeli művelésmóddal készült szőlőből. Sok kicsi és néhány közepes méretű pincészet termése. Számomra, aki a borokat többnyire kóstolom és nem iszom, ez a heti mennyiség nem nevezhető túlzónak. 

De el tudjuk-e vajon választani az örömszerző borivást az ismeretszerző borkóstolástól?

 Ez a jó kis bon mot sajnos nem tőlem származik, Rohály Gábor szájából hangzott el először vagy jó harmincöt éve. És milyen igaz! Ha tudatosan választunk, ha el tudjuk dönteni, hogy mit és miért szeretünk, máris közelebb vagyunk egy kontrollált borfogyasztáshoz. Ha a borral ismerkedni szeretnénk, akkor először meg kell szólítanunk, meg kell tanulnunk, miként is juthatunk el különféle rétegeihez, és azok mit is jelentenek.

Nem kell persze minden bort tudományos alapossággal vizsgálgatni, de az ismeret feltétlenül segítségül hívható az igényes borfogyasztás gyakorlásához. Épp ezért nem is értem, hogy a többnyire budapesti nagy boros rendezvényeken miért töltenek a borászok vagy helyettesítőik a kóstolási mennyiségnél jóval többet a poharakba? Ha valaki inni akar, gondolom elmegy egy borbárba, netán kocsmába vagy leül a barátaival borozgatni. De ha egy rendezvényen összegyűlik többszáz vagy netán több ezer ember, azok állítólag kóstolni akarnak. Ismerkedni, minősíteni, jó esetben elmélyülni, összehasonlítani és így tovább. Ehhez a tevékenységhez boronként nem kell több, mint 2-3 cl-nyi mennyiség. Mégis sokszor azt tapasztaljuk, hogy a termelők „locsolják” a boraikat, előttem érthetetlen okból. Szerintem más sem tudja a választ, hiszen az ilyen fajta vagy éppen borvidéki bemutatókon a cél leginkább az, hogy átfogó képet kapjunk az adott témába vágó borokról. Például a hazai kínálatról. 

Mert az amúgy nívós rendezvények nyitvatartási idejében úgy gondolom nem fogyhat el a bor. Több barátom is panaszkodott, hogy a hivatalos zárás előtt jó másfél órával sok termelő összecsomagolt és távozott, nem lévén több bora. Mi történhetett vajon? Ki számolta el magát? A szervező? A termelők? Fel sem merül bennem, hogy ilyen esetekben egy-egy termelő előre eldönti, hogy hány palack bort szán az eseményre és nem is visz magával többet. Kitart, amíg kitart. Hogy a később érkezők mit fognak kóstolni, azt nem lehet tudni. Azt viszont tudom, hogy ha a borkóstolók valóban kóstolók lennének, a borokkal ismerkedni szeretnének és nem inni, akkor kevesebbel is be lehetne érni sőt, talán kitartana a tervezett mennyiség a kóstoló végéig. 

Külföldi komoly bemutatókon, fesztiválokon a komolyabb termelők boraiból egyetlen kortynyi mennyiséget kapunk. 

De nem is kell több, hiszen ez elegendő ahhoz, hogy egy termelő kínálatáról képet kapjunk. Nem lehetne ezt idehaza is bevezetni? Hogy bárki végig tudjon kóstolni akár negyven-ötven tételt is egy ilyen alkalommal. A belépődíjak már nem nevezhetők olcsónak. Ha van kellő mennyiségű köpőcsésze, kiöntő és víz, akkor mindez működik. Nem kell lökdösődő részegeket kerülgetni és vélhetően így is mindenki megtalálja a számítását.

De a mennyiség sokszor a minőséggel karöltve érkezik. Így történt ez közel harminc hazai csókaszőlőből készült bor és közel negyven furmint esetében. Mindkét fajta a Kárpát-medencéhez kötődik. Csókaszőlőből már nagyon kevés van, holott valamikor a híres budai vörös – néhol Sashegyi Veres – is részben ebből a fajtából készült. A furmintot nem kell bemutatni, ma már többnyire minden borissza ismeri és tiszteli. Sajnos azt nem mondhatom, hogy szereti is. Mert hogy elég öntörvényű fajta, erőteljes és határozott, legjobb minőségű borai nem kezdőknek valók. De mégis jó hír, hogy Tokajban ma már van húsz-harminc olyan termelő, akik értik a fajtát, tudják, hogyan is készítsék el száraz boraikat. Komoly érték, érdemes rá figyelni. És persze a kóstolás mellett iszogatni is – mértékkel…

Béres Szőlőbirtok Lőcse Furmint 2017

Illatában érett és meleg tónusú bor. Szegfűszeg, fahéj és birs keveredik egy árnyalt almás-körtés aromatikával. Tiszta és határozott, nyomokban a hordós érlelés jegyeivel. Kóstolva teljesen száraz, szép savakkal, jó arányokkal. Sima tapintású bor. ízében is érezzük a fűszeres almás-körtés jegyeket. Kis bujaság teszi könnyebben szerethetővé az amúgy nagyformátumú bort.

Szentesi József Csóka 2011

Érett és meleg illatokkal indít. Leheletfinom mazsolás-mazsola száras karakter, kakaós-csokoládés aláfestéssel. A fajta karakterének megfelelően könnyed bor, tíz éven túl is remek savakkal, nem túl sok, de teljesen érett cserzőanyaggal. Könnyed, szinte légies úgy, hogy mindene határozottan a helyén van benne. Szép, érett vörösbor azoknak, akik értékelik azt is, ami a tanninon túl van.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)