Szomorú híre a hétnek Milan Kundera halála. Könyvei mellett vele kapcsolatban van egy olyan emlékem, ami nem kizárólag az irodalmi élethez kapcsolódik. Még a kilencvenes évek elején töltöttem hosszabb időt Londonban, jogászok körében. Saját munkám mellett persze sok kollégával is megismerkedtem.
Lehet, hogy már nem is kellene emlékeznem erre az alkalomra, de nekem valahol nagyon rosszul esett, talán ezért is jut gyakran az eszembe. A három hónap alatt megismert egyik legintelligensebb és legszélesebb látókörrel rendelkező bíróval ebédeltem a Temple nehéz falai között, irodalomról beszélgettünk.
Kundera is szóba került, és nem kis megdöbbenésemre nem tűnt úgy, hogy beszélgetőpartnerem tisztában lenne a szerző cseh származásával.
„You in the Soviet bloc are all the same.” Részéről ez volt a dolgok summázása, amit azóta sem felejtek el.
No nem holmi bosszúvágy éltet, senki ne gondolja ezt, de a szőlő és a bor kapcsán is egyre gyakrabban mélázok a kérdés vagy éppen tény felett.
Gondolataim egészen konkrétan terelődnek a furmint és a kékfrankos felé.
Vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy a világ számára – már ha egyáltalán odafigyel bárki is ránk – jó esetben Közép-Európa kissé öntörvényű egyedei vagyunk, időnként használható és eladható szőlőfajtákkal? Tisztelet a kivételnek itt is.
Van néhány szerző, aki évek óta serénykedik boraink meg- és elismertetésén a határon túlról – tisztes fizetség fejében. De vajon elég lesz-e ez a munka ahhoz, hogy ne váljunk eggyé a volt szocialista blokk termelői közül?
Ausztriát sajnos ez esetben is kénytelen vagyunk önállóan kezelni, épp úgy, ahogy teszi a borvilág is. Bizony duplán vagy akár triplán is számíthatjuk az 1955 és 1991 közötti időszakot. Az előbbi az osztrák, utóbbi a magyar szovjet megszállástól megszabadító dátum.
Ez a közel negyven év az osztrák és magyar mentálisban ma is érezhető különbséget teremt. A mi gazdáinknak igen nehéz visszatérniük az önálló és józan gondolkodáshoz, a valódi gazdatudathoz.
Az öngondoskodás és a józan előrelátás a borkészítésben sem nélkülözhető. Többek között ezért kellene vigyáznunk és a lehető legtöbbet kihoznunk például ebből a két szőlőfajtából.
Ami megkülönböztethet bennünket egy román, szlovák vagy éppen cseh bortermelőtől vagy boraitól. Mert a csehek talán épp oly elánnal készítik is kínálják ma már boraikat, mint ahogy annak idején mi a sörhöz nyúltunk. Borászati szempontból – és itt elsősorban a marketingre gondolok – a cseh és szlovák termelők nyíltan és egyértelműen állnak egymás mellett, saját bevallásuk szerint ezen a téren ők soha nem is váltak szét.
Ez mindössze annyit jelent, hogy Közép-Európában lassan kialakul egy meglehetősen tőkeerős és eltökélt csapat, akik kellő önbizalommal építik saját boraik útját a világban.
A cseh és szlovák borvidékek ma már szinte mindent kínálnak, amire a világ nyitott. Sőt bizonyos tekintetben – ez nem feltétlenül a minőség – meg is előztek bennünket.
Gondolok itt a természethű borkészítésre és tokaji édesboraikba vetett töretlen hitükre. Mi pedig szállítjuk szégyenletesen alacsony áron a folyóborunkat – Csehországba és Szlovákiába. Jól van ez így? A válasz egyértelmű nem. Többek között ezt is próbálja majd orvosolni az új bormarketing-stratégia. Bízzunk benne, hogy az eredmények is megjönnek majd valamikor.
De ezek a tények megint csak azt a gondolatot vetik fel bennem, hogy nem kellene-e nyitottsággal és szorosabb együttműködéssel arra a területre terelni a megjelenést, ahol bor áll szemben borral, minőség minőséggel. Érdemes északi szomszédjaink felemelkedését a saját érdekeinket szem előtt tartva szemlélni – ha már úgyis összeköt bennünket a kényszerű negyvenöt év.
