Óbecsén működött egy legendás halászcsárda, melyet a város mellett folyó Tisza nevére kereszteltek, s amire a helyiek nagy nosztalgiával gondolnak vissza. Olyannyira, hogy nem veszik jó néven, ha a település külterületén működő Halastó éttermet, mely egyébként beleilleszkedik e kategóriába, „halászcsárdaként” emlegetik. E megnevezést megtartják a szép emlékeknek.
A szájhagyománynak a világhálón is nyomát leljük, rákeresve hamar megtudhatjuk egy 2016-os, szomorú, a romos csárdaépület elbontásáról szóló híradásból, hogy a „messze földön híres” csárda sorsát, „ahova nemcsak a helybéliek tértek be szívesen családostul”, a remek konyha és a kiváló cigánymuzsika kedvéért „a délszláv háború kezdete pecsételte meg”.

A Halastó étterem kívülről nem sokat ígér, beltere viszont megnyerő, szerethető, rendezett. Sem magyar, sem angol étlap nincs, szerencsére helyi idegenvezetőm, Jovánovity Péter, a Fokos zenekar bőgőse segített a fordításban. De az igazság az, hogy ellentétben egy cirill betűs ukrán nyelvű étlappal, nem nehéz orientálódni a latin betűs szerb ételmegnevezések területén. Jónéhány szakkifejezés ugyanúgy vagy majdnem ugyanúgy szól, mint magyarul (sárgarépa, rostély, kolbász, káposzta, pörkölt), az alapanyagokat (sertés, csirke, borjú, hal, stb.) könnyen megtanulhatjuk, egyes ételnevekre (pljeszkavica, csevap, raznici, vesalica, ajvár) meg emlékezhetnek azok, akik többször is megfordultak az egykori Nagy Ignác utcai igen népszerű Szerb vendéglőben.

A halételek mellett sokféle húsos fogást is kínálnak, jellemzően faszénparázson sütve, ami a délszláv konyha egyik specialitása ugyebár. Távol álljon tőlem, hogy a balkáni konyhát a magyar konyha fölé emeljem, az viszont tény, hogy míg a mi fősodratú éttermeinkben a „roston sült” azt jelentette a legtöbb esetben a kilencvenes években s a kétezres évek első évtizedében, hogy az adott alapanyagot, legyen az hal vagy mondjuk csirkemell, lisztbe forgatták, majd kevés zsiradékon serpenyőben sütötték ki (jónevű szakember szakácskönyvében még recept formában is olvastam ezt az eljárásmódot „roston sült fogas” címszó alatt), ma pedig jellemzően az oximoron ideáltípusának beillő „rostlapon” hőkezelik, addig a „parázson sült” kifejezés a délvidéki éttermekben fedi a valóságot. Megjelenik az étlapon a túrós csusza is, magyarul írva, igaz, ékezetek nélkül. Az itallap nem kiugró, helyi borokat, nagyipari söröket és töményeket kínálnak.