Óbecsén működött egy legendás halászcsárda, melyet a város mellett folyó Tisza nevére kereszteltek, s amire a helyiek nagy nosztalgiával gondolnak vissza. Olyannyira, hogy nem veszik jó néven, ha a település külterületén működő Halastó éttermet, mely egyébként beleilleszkedik e kategóriába, „halászcsárdaként” emlegetik. E megnevezést megtartják a szép emlékeknek.
A szájhagyománynak a világhálón is nyomát leljük, rákeresve hamar megtudhatjuk egy 2016-os, szomorú, a romos csárdaépület elbontásáról szóló híradásból, hogy a „messze földön híres” csárda sorsát, „ahova nemcsak a helybéliek tértek be szívesen családostul”, a remek konyha és a kiváló cigánymuzsika kedvéért „a délszláv háború kezdete pecsételte meg”.
A Halastó étterem kívülről nem sokat ígér, beltere viszont megnyerő, szerethető, rendezett. Sem magyar, sem angol étlap nincs, szerencsére helyi idegenvezetőm, Jovánovity Péter, a Fokos zenekar bőgőse segített a fordításban. De az igazság az, hogy ellentétben egy cirill betűs ukrán nyelvű étlappal, nem nehéz orientálódni a latin betűs szerb ételmegnevezések területén. Jónéhány szakkifejezés ugyanúgy vagy majdnem ugyanúgy szól, mint magyarul (sárgarépa, rostély, kolbász, káposzta, pörkölt), az alapanyagokat (sertés, csirke, borjú, hal, stb.) könnyen megtanulhatjuk, egyes ételnevekre (pljeszkavica, csevap, raznici, vesalica, ajvár) meg emlékezhetnek azok, akik többször is megfordultak az egykori Nagy Ignác utcai igen népszerű Szerb vendéglőben.
A halételek mellett sokféle húsos fogást is kínálnak, jellemzően faszénparázson sütve, ami a délszláv konyha egyik specialitása ugyebár. Távol álljon tőlem, hogy a balkáni konyhát a magyar konyha fölé emeljem, az viszont tény, hogy míg a mi fősodratú éttermeinkben a „roston sült” azt jelentette a legtöbb esetben a kilencvenes években s a kétezres évek első évtizedében, hogy az adott alapanyagot, legyen az hal vagy mondjuk csirkemell, lisztbe forgatták, majd kevés zsiradékon serpenyőben sütötték ki (jónevű szakember szakácskönyvében még recept formában is olvastam ezt az eljárásmódot „roston sült fogas” címszó alatt), ma pedig jellemzően az oximoron ideáltípusának beillő „rostlapon” hőkezelik, addig a „parázson sült” kifejezés a délvidéki éttermekben fedi a valóságot. Megjelenik az étlapon a túrós csusza is, magyarul írva, igaz, ékezetek nélkül. Az itallap nem kiugró, helyi borokat, nagyipari söröket és töményeket kínálnak.
Megrendeltük mindhárom halas előételt, egy híján meg is kaptuk ezeket, a füstölt, marinált busát félreértette pincérünk és rántott busát hozott helyette spenótos krumplival. (A mángoldos burgonya az egyik legnépszerűbb délvidéki köret, amit Fiumétől Zomboron át Pancsováig mindenfele kínálnak, ami pedig elkészíthető mángoldból az spenótból is remek étel és fordítva, miként a legtöbb burgonyarecept is „működik” batátából vagy csicsókából kiindulva.)
Kértünk halászlevet, érdekes, hogy a filézett pontyból készült majdnem kétszeresébe kerül az alapjáratúnak, mi megelégedtünk az utóbbival, aminek díjszabása (680 dinár) alig haladja meg a 2000 forintot. Jó ízű, szép színű lében cseppet túlfőtt, de ízletes, friss halat kaptunk. Itt nem jelent problémát a friss hal beszerzése, hiszen a vállalkozásnak, mint neve is sugallja, saját halneveldéje van. Némi visszafogott paradicsomos karakter is felsejlik a lében, mely egyébként nem zavaró egyáltalán. Helyi idegenvezetőm úgy tudja, hogy a receptet valamikor régen a szegedi Fehértói halászcsárda tulajdonosától Frank Sándortól kapták, vélhetően módosítottak rajta kicsit. Azt írja az étlap, hogy 7 deci az adag, a Belső-Magyarországon is elterjedt kisbográcsban tálalják, amiről eddig úgy tudtam, hogy fél liter a befogadóképessége, ezek után biztosan lemérem az első adandó alkalommal az eszköz űrtartalmát. De fél liter is bőséges adag, akár jóllakásra alkalmas, ha egy ember kenyérrel eszi. Tetszett, hogy nemcsak sós, de alig csípős Erős Pistát tartanak az asztalon, hanem szárított csípőspaprika-töretet is, aminek van ereje, de nem teszi túl sóssá a levet.
A halpástétom élvezetes, érdekes, hogy milyen ritka az anyaországi étlapokon, ebben a klasszikus felfogásban egy helyen kóstoltam csak, a XII. kerületi Bajai halászcsárdában a kétezertízes évek elején. Óbecsén, a Halastó étteremben helyben sült ízletes lepénykenyeret adnak mellé, többek között ezért is járnak oda a helyiek.
A haltepertő igazi meglepetés. Nem állítom, hogy ez volt a műfaj legélvezetesebb darabja, amit valaha kóstoltam, de ennyire tepertő-jellegű, s mégsem túlsült változattal még nem találkoztam. Itt is vékony szeletekre vágják a filét, mint a Drávaszögben, majd ropogósra sütik. Kár, hogy kissé túlsózták. Megfelelően megsütött jobbacska mirelit burgonyát adnak mellé. Kértünk hozzá tartármártást is, az sajnos késztermék jellegű volt, nem adott nagy élményt. A rántott busa ízletes, a hal friss és szaftos, a köret átlagos, élvezhető.
Az árak, mint sejthető a halászlé baráti díjszabásából, igen kedvezőek, a halászlére, két tisztes előételre, a tartárra, egy bőséges főételre két sörrel meg egy pelinkováccal együtt kb. 10.000 forintnak megfelelő dinárt fizetünk. Jellemző egyébként a Délvidék fősodratú egységeire, hogy az árviszonyok barátságosak, akár Erdély, akár Belső-Magyarország, akár a Felvidék hasonló vendéglőivel vetjük őket össze.
