Lélekpróbáló hetek-hónapok mellett rengeteg szívmelengető élmény

Életem java része zenéből és borból épült sikátorok és hegycsúcsok között halad.

De ezúttal nem csak az év végi gondolatok vezettek ide, sokkal inkább a tegnap esti koncert. Az Óbudai Danubia Zenekar 30 éves lett. Épp tegnap. 

Az alapító Héja Domokos dirigálásával többek között hallhattuk újra Bartók Román népi dallamait a részben árván maradt Muzsikás együttessel, ami számomra egyet jelent a bőgő meleg brummogásával és Nagymarosy Andrással, akit végtelenül korán elveszítettünk. 

Az ő bőgőjének hangja számomra épp olyan meghatározó, mint sörkóstolói vagy sümegi túrái a barátok kisebb-nagyobb körével.

Nagymarosy András

Geológuskalapácsával indultunk neki a hegynek és persze a Balaton-felvidék borospincéit sem hagytuk ki a listából. Imádta a Somló és a Dunántúl vulkánjainak fehérborait. A jó savakat, azt, amikor – saját szavajárásával – a talaj felülírja a fajtát. 

A Csobánc, a Szent György-hegy vagy éppen a Hajagos folyamatosan szállította az olaszrizlingek néha kissé túlkénezett, néha oxidált, nem túl intenzív de őszinte egyedeit. 

Ugyanez az íz, ugyanez a jellegzetes hagyományos kis pincékből való őszinte karakter adta a saját olaszrizlingünk keretét is. A miénk soha nem volt oxidált, mert elfogyott, mielőtt azzá válhatott volna. 

Többnyire nyári hétvégeken, sokszor a Kalamajka zenekar táncházával együtt borzoltuk a helyben lakók idegeit. Sok ilyen reggelen gyűjtöttem be száz-százhúsz poharat a fűből, két kiló csikket a törött cserépedényekből. 

Az a bor ott és akkor, úgy, hengerpohárból – később talpasból – a világ legjobbjának tűnt. Nem kérdés, hogy mi tette azzá. A társaság, a barátok, a zene és a kilencvenes években ránk szabaduló szabadság. A bor, a parasztrizling és legtöbbször a kalotaszegi, széki, gyimesi, bonchidai vagy éppen felvidéki népzene. Az alkoholhatást kerestük volna? 

De hozott az év másmilyen zenei élményeket is. Tavasszal a nagy város nagy operaházában Donizetti halhatatlan muzsikája és a pazar csillogás adta a szünetben kortyolgatott champagne hátterét. No nem szerelmi bájital került a poharunkba, annál jóval közönségesebb, ám tetszetős pezsgő. Épp a napokban emlékeztettek rá, hogy a Lanson-háztól ittunk csupa gyöngy finomságot. 

Érdekes, ez sokkal kevésbé maradt meg bennem, mint a fények és illatok kavalkádja. Nem volt életem pezsgője, de a lezser elegancia, az imádott le-föl ereszkedő csillárok fénye és a muzsika ezt is más dimenzióba helyezte. Emlékezetes marad akár maga az előadás és alkalmat ad a továbblépésre. 

Mert ősszel Champagne-t is sikerült újra szemügyre venni, remek társasággal – hálás vagyok nekik, hogy szinte kierőszakolták ezt a túrát. Szívet-testet-lelket helyére billentő találkozások szőlővel, borral, emberekkel. És némiképp a zene hiánya, amikor éppen abban a szobában kóstolgathattuk a Taittinger-ház remekeit, amiben annak idején Voltaire is megpihent. Ő bujkált, mi örömködtünk. 

Hogy gondolatai fennmaradnak-e az utókornak, nem tudnám megmondani. Kis csapatunknak mégis felejthetetlen alkalom volt, annak ellenére, hogy mindenki tudja: ez is az üzlet része. Tökéletes pillanatai a 2023-as évnek, csak egy kis Rameau- vagy Lully-aláfestés hiányzott. A kissé szaggatott, staccatókkal tarkított, tánc ritmusához igazodó buborékáradat és a szájpadlást simogató finom krémesség úgy érzem, mindenkinek kijárna. Hogy tudjuk, érezzük, magunkévá tegyük a természetnek ezt a kitűnő darabkáját, amit pezsgőnek hívunk. 

Amit lassan itthon is megtalálunk. December elején került az üzletekbe a Kreinbacher birtok első prestige cuvée-je, a sokak által várt Égoïste. Furmint és chardonnay alapbor, tíz százalékánál nagyobb része érlelődött hordóban. Öt évet töltött seprőn, mielőtt a nagyközönség is megkóstolhatta. 

Ugyan az idei borfesztiválon már bemutatkozott, számomra mégis az év végi kóstoló adta meg a választ a kérdésre: mennyire jó ez a pezsgő? Nem gyenge környezetben teljesített remekül – kizárólag és többnyire blanc de blancs champagne-ok között kóstoltuk. Szép perlage, kitűnő egyensúly, elegáns ízvilág a furmint pikáns fűszerességével, hosszú és tartós utóíz. 

Társa az Alfred Gratien 2016-os blanc de blancs tétele volt – ami véleményem szerint csupán mélységben adott valamivel többet hazai társánál. Savakban ez utóbbi határozottabb volt. Ez persze magánvélemény, de nagyon örültem az Égoïste sikerének. 

Az est egyértelmű győztese – mellettünk természetesen – a Laurent-Perrier Grand Siécle No. 25 lett. 

Ugyan az örök optimista James Suckling a No. 26-ra adott 100 pontot, mi most ezzel a korábbi évjárat-házasítással is elégedettek voltunk. Ez 2006, 2007 és 2008 bora, több mint tíz évet töltött seprőn. Alapborának java részét a chardonnay adja, eleganciája mennyei magasságokban. Többünket emlékeztetett a Roederer 2008 Cristal puha selymességére és arisztokratikus visszafogottságára, ami muzsikában nálam a ’20-as évek bohém és egyben andalító jazzdarabjaiban ölt testet. Dekadencia a javából. 

Innen már csak egy lépés a Leonard Bernstein életét feldolgozó film, ami szintén a december hozadéka. Mahler gyönyörű Adagiettójával beharangozva, ami biztos út a sikerhez.

 A film nálam amúgy nem volt az, de ez mit sem von le a mester életművéből. Bontottunk hozzá egy palack felejthetetlen aszút – Szepsy 2008 –, nálam ez a kiegyensúlyozottság és hála egyik legbiztosabb fokmérője. Jó évzárás volt. Ami után csupán egyetlen kérdésem maradt: van-e zene a mennyországban? És egy kis bor. 

Boldog új évet!

A borítókép illusztrácó (Forrás: Pixabay)