Lélekpróbáló hetek-hónapok mellett rengeteg szívmelengető élmény

Életem java része zenéből és borból épült sikátorok és hegycsúcsok között halad.

A sokadik év vége jött el megint. Számadás, kérdezz-felelek, kusza gondolatok sokasága kavarog bennünk ilyenkor. De mondhatnám így is: kaptam megint hideget-meleget. Lélekpróbáló hetek-hónapok közben, mellett rengeteg szívmelengető élményt, féltést, szeretetet, az „életem végéig megőrzöm” kategóriába tartozókat. 

Gondolom, mindenkinek más-más mérföldkövei vannak. Van, aki utazáshoz, gazdagodáshoz, turferedményekhez köti élete nagy dolgait, más a megtett kilométerekhez vagy megmászott hegyekhez. Az én életem java része zenéből és borból épült sikátorok és hegycsúcsok között halad.

De ezúttal nem csak az év végi gondolatok vezettek ide, sokkal inkább a tegnap esti koncert. Az Óbudai Danubia Zenekar 30 éves lett. Épp tegnap. 

Az alapító Héja Domokos dirigálásával többek között hallhattuk újra Bartók Román népi dallamait a részben árván maradt Muzsikás együttessel, ami számomra egyet jelent a bőgő meleg brummogásával és Nagymarosy Andrással, akit végtelenül korán elveszítettünk. 

Az ő bőgőjének hangja számomra épp olyan meghatározó, mint sörkóstolói vagy sümegi túrái a barátok kisebb-nagyobb körével.

Nagymarosy András

Geológuskalapácsával indultunk neki a hegynek és persze a Balaton-felvidék borospincéit sem hagytuk ki a listából. Imádta a Somló és a Dunántúl vulkánjainak fehérborait. A jó savakat, azt, amikor – saját szavajárásával – a talaj felülírja a fajtát. 

A Csobánc, a Szent György-hegy vagy éppen a Hajagos folyamatosan szállította az olaszrizlingek néha kissé túlkénezett, néha oxidált, nem túl intenzív de őszinte egyedeit. 

Ugyanez az íz, ugyanez a jellegzetes hagyományos kis pincékből való őszinte karakter adta a saját olaszrizlingünk keretét is. A miénk soha nem volt oxidált, mert elfogyott, mielőtt azzá válhatott volna. 

Többnyire nyári hétvégeken, sokszor a Kalamajka zenekar táncházával együtt borzoltuk a helyben lakók idegeit. Sok ilyen reggelen gyűjtöttem be száz-százhúsz poharat a fűből, két kiló csikket a törött cserépedényekből. 

Az a bor ott és akkor, úgy, hengerpohárból – később talpasból – a világ legjobbjának tűnt. Nem kérdés, hogy mi tette azzá. A társaság, a barátok, a zene és a kilencvenes években ránk szabaduló szabadság. A bor, a parasztrizling és legtöbbször a kalotaszegi, széki, gyimesi, bonchidai vagy éppen felvidéki népzene. Az alkoholhatást kerestük volna? 

De hozott az év másmilyen zenei élményeket is. Tavasszal a nagy város nagy operaházában Donizetti halhatatlan muzsikája és a pazar csillogás adta a szünetben kortyolgatott champagne hátterét. No nem szerelmi bájital került a poharunkba, annál jóval közönségesebb, ám tetszetős pezsgő. Épp a napokban emlékeztettek rá, hogy a Lanson-háztól ittunk csupa gyöngy finomságot. 

Érdekes, ez sokkal kevésbé maradt meg bennem, mint a fények és illatok kavalkádja. Nem volt életem pezsgője, de a lezser elegancia, az imádott le-föl ereszkedő csillárok fénye és a muzsika ezt is más dimenzióba helyezte. Emlékezetes marad akár maga az előadás és alkalmat ad a továbblépésre. 

Mert ősszel Champagne-t is sikerült újra szemügyre venni, remek társasággal – hálás vagyok nekik, hogy szinte kierőszakolták ezt a túrát. Szívet-testet-lelket helyére billentő találkozások szőlővel, borral, emberekkel. És némiképp a zene hiánya, amikor éppen abban a szobában kóstolgathattuk a Taittinger-ház remekeit, amiben annak idején Voltaire is megpihent. Ő bujkált, mi örömködtünk. 

Hogy gondolatai fennmaradnak-e az utókornak, nem tudnám megmondani. Kis csapatunknak mégis felejthetetlen alkalom volt, annak ellenére, hogy mindenki tudja: ez is az üzlet része. Tökéletes pillanatai a 2023-as évnek, csak egy kis Rameau- vagy Lully-aláfestés hiányzott. A kissé szaggatott, staccatókkal tarkított, tánc ritmusához igazodó buborékáradat és a szájpadlást simogató finom krémesség úgy érzem, mindenkinek kijárna. Hogy tudjuk, érezzük, magunkévá tegyük a természetnek ezt a kitűnő darabkáját, amit pezsgőnek hívunk. 

Amit lassan itthon is megtalálunk. December elején került az üzletekbe a Kreinbacher birtok első prestige cuvée-je, a sokak által várt Égoïste. Furmint és chardonnay alapbor, tíz százalékánál nagyobb része érlelődött hordóban. Öt évet töltött seprőn, mielőtt a nagyközönség is megkóstolhatta. 

Ugyan az idei borfesztiválon már bemutatkozott, számomra mégis az év végi kóstoló adta meg a választ a kérdésre: mennyire jó ez a pezsgő? Nem gyenge környezetben teljesített remekül – kizárólag és többnyire blanc de blancs champagne-ok között kóstoltuk. Szép perlage, kitűnő egyensúly, elegáns ízvilág a furmint pikáns fűszerességével, hosszú és tartós utóíz. 

Társa az Alfred Gratien 2016-os blanc de blancs tétele volt – ami véleményem szerint csupán mélységben adott valamivel többet hazai társánál. Savakban ez utóbbi határozottabb volt. Ez persze magánvélemény, de nagyon örültem az Égoïste sikerének. 

Az est egyértelmű győztese – mellettünk természetesen – a Laurent-Perrier Grand Siécle No. 25 lett. 

Ugyan az örök optimista James Suckling a No. 26-ra adott 100 pontot, mi most ezzel a korábbi évjárat-házasítással is elégedettek voltunk. Ez 2006, 2007 és 2008 bora, több mint tíz évet töltött seprőn. Alapborának java részét a chardonnay adja, eleganciája mennyei magasságokban. Többünket emlékeztetett a Roederer 2008 Cristal puha selymességére és arisztokratikus visszafogottságára, ami muzsikában nálam a ’20-as évek bohém és egyben andalító jazzdarabjaiban ölt testet. Dekadencia a javából. 

Innen már csak egy lépés a Leonard Bernstein életét feldolgozó film, ami szintén a december hozadéka. Mahler gyönyörű Adagiettójával beharangozva, ami biztos út a sikerhez.

 A film nálam amúgy nem volt az, de ez mit sem von le a mester életművéből. Bontottunk hozzá egy palack felejthetetlen aszút – Szepsy 2008 –, nálam ez a kiegyensúlyozottság és hála egyik legbiztosabb fokmérője. Jó évzárás volt. Ami után csupán egyetlen kérdésem maradt: van-e zene a mennyországban? És egy kis bor. 

Boldog új évet!

A borítókép illusztrácó (Forrás: Pixabay)