Jobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.
Azt mondják, az első látásra kialakuló szerelmek nem túl tartósak. Vagy nem is igazi szerelmek, inkább csak afféle vadászösztön üzemmódra váltunk. Nem tudom, így van-e, de nekem bizonyos szőlőfajtákkal – vagy éppen borokkal, borvidékekkel kapcsolatban – vannak hallatlanul konkrét és tartós kapcsolataim. Most éppen a merlot-élményeim jutottak az eszembe. Mostanában nem igazán divat ezt a szőlőfajtát kedvelni, sőt. Mindez talán jó húsz évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor elhangzott az onimózus mondat a sokak által nézett filmben: „én olyan étterembe be sem megyek, ahol merlot-t tartanak.” Ez aztán a kirekesztés!
Valójában nem magáról a merlot-ról, sokkal inkább az élményről szeretném megosztani a tapasztalataimat. Mert nagyon nem mindegy, mikor, hogyan és milyen minőségben találkozik az ember egyik-másik szőlőfajta borával. Saját merlot-életutam három komoly lépcsőfokra épül. Ami utána jön, az már valójában összemosódik. Az első nagyon régi.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Aliscavin. Az 1980-as években ritkán lehetett értelmezhető borokkal találkozni az üzletekben, de az Aliscavinnek volt 1986-ból tiszta merlot és cabernet sauvignon bora. Ma már tudom, hogy mind a kettő jó zöld szőlőből készült, de az akkori kínálatban mindkettőnek volt karaktere és még valamelyest különbözött is a kettő egymástól. Iható borok voltak, olyasmit kaptunk tőlük, ami akkoriban nem volt idehaza jellemző. Majd jött egy-két szebb osztrák vörösbor, megjelentek a magánpalackozású villányiak, a 90-es évek legelején pedig Toszkána.
És véletlenek hosszú sora, olyan kiváló megállókkal, mint az Ornellaia és Gál Tibor. Aki igyekezett minél többet megmutatni rejtett kincseikből, így hordóból kóstoltunk egy-két éves Masseto alapanyagokat. Akkor már emlékeim szerint palackban volt a két remek évjárat, 1997 és 1998, de egy helyi árverésen a pincészet legelső tételeiből is kóstolhattunk. Az 1981-es alapítást követően négy évvel jelentek meg az első Masseto névre keresztelt tiszta merlot borok. Nos, az a pillanat, amikor Tibor lopóból a poharunkba engedte annak a merlot-nak a cseppjeit és elkaptam illata első foszlányait – az megpecsételte kapcsolatomat a szőlőfajtával. Nyilván önmagában az érett és tökéletes alapanyag, a koncentráció és komplexitás a szőlőfajta nélkül is egészen más élményt nyújtott volna az addig általam kóstolt vörösborokhoz képest, de akkor, az az élmény a merlot-t jelentette. Így estem vele örök szerelembe. Ami esetemben nem azonos a monogámiával.
Ugyan ma is azonos a tulajdonosa a kiinduláskori Ornellaia és a Masseto birtoknak – Marchese Frescobaldi –, de ma már önálló pincében készül mindkét zseniális bor. A merlot imádja ezt a termőhelyet. A nálunk kevéssé ismert, ám a XX. század második felének három igazán elismert nagy borászának az egyike, André Tchelistcheff (a másik kettő Émile Peynaud és Giacomo Tachis voltak) fedezte fel, hogy a Tirrén-tenger viszonylagos közelében fekvő birtok ugyanazt a kék agyagot jelenti, ami Bordeaux jobb partjának legdrágább borait is árban az egekbe repítette. A Chateau Petrus-ről van szó. Nagyon ritka ez az agyagfajta, de valóban ritka jó találkozás alapja, ha merlot-ról van szó. Érdekes amúgy, hogy Émile Peynaud a 60-as években szaktanácsadóként megfordult a Petrus-nél is, vélhetően komoly tapasztalatcsere is volt a nagy borászok között.
Fotó: A szerző felvétele
Harmadik emlékezetes találkozásom a fajtával engem is Bordeaux-ba vitt. Igaz ugyan, hogy az a néhány palack Petrus, amit valaha volt szerencsém kóstolni, nem tartozik legkomolyabb élményeim közé. Viszont a szomszédos Saint-Émilion vezető birtoka a Cheval blanc több évjáratával is életre szóló élményeket hagyott bennem. A sima, selymes, szinte kortalan elegancia az, ami ezekben a borokban leginkább lenyűgöz. Igaz, hogy itt a cabernet franc szerepe elég nagy, de a merlot puhasága a legtöbb esetben magasabb szintre emeli a borokat a többi jobb parti társához képest. (Nagyjából 60-40 százalék a merlot és cabernet franc aránya a borokban). A 2000, 1996, 1995, 1982 és a felejthetetlen 1966 örök élmény és mérföldkő marad. Ez talán a merlot általi szíven üttetés állapota.
De vannak egyéb szőlőfajták is, amikbe beleszerettem és nem tudok tőlük szabadulni. Valójában nem is akarok. Mert szeretném az életem hátralevő részét még több olyan kékfrankossal tölteni, amilyeneket a napokban kóstoltam.
Amikor a bor jó értelemben véve túlmutat magán a szőlőfajtán, mert a termőhely és a termelő filozófiája együttesen átlépi a fajtáról kialakított sztereotípiák világát. Például azt, hogy a kékfrankossal bármilyen terhelés mellett lehet komoly sikereket elérni. Hát úgy gondolom, hogy nem. Lehet ugyan, hogy nagyobb terhelés mellett is lehet a kékfrankosból igazán jó borokat készíteni, de egyértelmű az is, hogy a legkomplexebb és legizgalmasabb borai a fajtának bizony többnyire csak komoly hozamkorlátozás mellett fognak megszületni. Magyarul itt is bőven 1 kg/tőke alatt célszerű maradni ahhoz, hogy a fajta a legszebb oldalát tudja megmutatni. Ha így van, elképesztően eltérő talajokon lehet különleges tételeket készíteni. A magam legszebb kékfrankosélménye Haracsonyhoz (Horitschon) köthető, ahonnan jó tizenöt évvel ezelőtt egy ma már sajnos nem létező, jóval II. világháború előtti ültetvény kékfrankosát kóstolhattam meg. Azt a bort nehéz lett volna a legszebb burgundi pinot noiroktól megkülönböztetni. Koncentrációban, gyümölcsösségben, komplexitásban és elevenségben egyaránt rengeteget adott. Lehet, hogy ezért is várok és remélek igazán sokat a fajtától. Mert úgy gondolom, volt szerencsém a csúcsokkal találkozni. Akkor is, amikor a szőlő neve kékfrankos volt. Amikor úgy éreztem, hogy hallottam élőben Maria Callast Normát énekelni vagy Pablo Casals játékát, Bach csellószvitjeit kínálva az örökkévalóságnak.
***
Szignárovits-Maka Borsos Kékfrankos 2020
Már-már feketébe hajló lilás bíbor színnel indít ez a bor. Vastag, nehéz megjelenés, még sincs benne semmi nehézkes. Illata buja, fiatalos, feketeáfonya, csokoládé és leheletnyi paprika kísérettel. Ízében remek savak mellett érett és finom tannin, szinte semmi a hordó jelenlétéből. Ellenben hosszú és tartós, nem a megszokott kékfrankosra jellemző aromákkal. Sokkal inkább szól a talajról és koncentrációról, semmint a fajtakarakterről. Igen szép bor.
Páger Mátyás Kékfrankos 2020
Valószínűtlenül meleg tónusú és könnyed megjelenésű bor. Illatában gazdag gyümölcsösség és finom aláfestésként visszafogott fűszeresség jelenik meg. Mintha tenyereink között próbálnánk megszerezni egy ribizlibokor eszenciáját. Csupa könnyedség, ízeiben mégis érezhető mélységet kínál. Gomba, nyomokban erdei avar és leheletnyi borsosság társul piros bogyósokat idéző aromatikájához. Sima, selymes, szinte légies bor. Kis levegővel még inkább kinyílik.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
A Magyar Nemzet közéleti napilap konzervatív, nemzeti alapról, a tényekre építve adja közre a legfontosabb társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és sport témájú információkat.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.
