Az első „Taste of Transylvania” gasztro-fesztivál sokaknak jelentett szabályos katarzist, nemcsak a kóstolt fogásoknak, a gyönyörű környezetnek s az autenticitás-élménynek köszönhetően, hanem azért is, mert egészen másképp alakultak az emberközti viszonyok, mint más rendezvényeken. Idegen emberek elegyedtek szóba, elképesztően közvetlen volt a hangulat, valamiképpen az összélmény mintha mindenkiből a legjobb énjét hívta volna elő. A rendezvény egyik műsorvezetője, Jókuti „Világevő” András (társa magától értetődően Mautner Zsófia) egy bárki által megtekinthető bejegyzésben elemezte ennek hátterét.
Hadd idézzem: „Erdélybe menni nem egyszerű, nem gyors. Nem olyan döntés, mint amikor a szombati reggeli után a kanapén elgondolkozik az ember, hogy kiugorjon-e a Millenárisra, alaposan meghánytorgatva a fejében minden fontos faktort (időjárás, alternatív lehetőségek, ismerősök, barátok programjai, stb.) Ezen a fesztiválon nem bukkannak fel olyanok, akiknek aznapra épp nem volt jobb ötletük. (…)
Ide azok érkeznek, akik képesek voltak meghozni a döntést, hogy egy különleges programra rászánnak egy hosszú utazást, és minimum 2-3 napot. Azaz kellően elszántak, kellő elkötelezettséget tudnak vállalni, kellően magukénak érzik ezt a programot ehhez. Ennek pedig nagyon előnyös mellékhatásai vannak: úgy is viselkednek, mint aki nem véletlenül sodródott ide, hanem szeretnének alaposan kiélvezni mindent, amit a fesztivál kínál, nem rohannak sehova tovább, nem lépnek le, ha épp nem pontosan annyi ember van, mint amennyit ők ideálisnak tartanának. Hanem gyakorlatilag befektetnek a fesztiválba: az idejüket, a kíváncsiságukat, a pénzüket, az erőfeszítéseiket, az információgyűjtésüket.
(…) A fentiek – maximálisan pozitív értelemben – alaposan rányomják a bélyegüket a hangulatra. Egyszerűen nem nagyon van itt senki sem, akit nem alapos érdeklődés hozott volna ide, ezért megbecsüli, hogy itt lehet, értékeli, amit kap, pozitív szemlélettel néz körbe, mosolyt keres és jó élményeket, felfedez és bátran kipróbál új dolgokat, mindegy, hogy az valami egészen modern gasztronómiai élmény, mondjuk akár egy Michelin-csillagos étteremtől, vagy épp az ellenkező véglet: valami végtelenül egyszerű, rusztikus és hagyományos, mégis tökéletes és maximális élvezetet nyújtó, máshol átélhetetlen élmény.”
Nagyon precíz, lényeglátó elemzés, mely elsősorban az anyaországi vendégekre vonatkozik, de nagymértékben áll az erdélyi érdeklődőkre is, hiszen Gyímesközéplok még a legközelebb eső székely nagyvárostól, Csíkszeredától is több, mint 30 kilométerre fekszik.
A szervezők minden évben kirukkolnak néhány eredeti ötlettel. Tavaly a „lótaxival”, azaz a látogatókat a borospataki letérőtől a fesztivál helyszínéig szállító lovasszekerekkel lepték meg a közönséget, ami mára a tábor védjegyének tekinthető, idén a pityókaszedés volt az abszolút nóvum, amiben az érdeklődőktől a gasztro-sajtóban dolgozó kollegákig igen sokan részt vettek.
Szóba került, hogy a klímaváltozásnak köszönhetően lassan a mediterrán zöldségeket is meg lehet Székelyföldön termelni, Orbán Ferenc, a „Székely konyha és kert” főszerkesztője mesélte egy „kockaasztal-beszélgetés” keretében, hogy idén a zakuszkát saját termesztésű alapanyagokból főzhette, míg ez évtizedekkel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Ezzel együtt a pityóka (az erdélyi szemantikai network-öt kevésbé ismerők számára: burgonya) még hosszú ideig a székely konyha egyik legfontosabb alapanyaga marad.
