A kulináris kalandozó szemszögéből Délvidék egyik legvibrálóbb rendezvénye az óbecsei GastroFest/GasztroFeszt. Idén az immár nyolcadik alkalommal megrendezett, hatalmas tömeget vonzó eseményre harmadszor sikerül eljutnom. Első ízben 2022-ben hívott meg az alapító-főszervező, Jovanovic Dániel, akkor a hosszú esőzés miatt a megszokott Goran-parkbeli helyszín alkalmatlan volt bármilyen rendezvény megtartására a hatalmas sár miatt, de még így is megfogadtam, hogy beiktatom éves naptáramba e fesztivált, ahol találkozhat a termelő a vendéglátóssal, ahol nemcsak büfékocsisok és éttermesek állítanak ki, hanem kézműves édességeket készítők, hús- és zöldségfeldolgozók, chilitermesztők, sörfőzdék és bortermelők. Emellett tartanak gyermekfoglalkozásokat, több helyszínen, több nyelven, zenei produkciók is helyet kapnak a színpadon. Akkor a belvárosi piacon kellett megtartani a rendezvényt az utolsó pillanatban átszervezve mindent.
Tavaly már ismét a Tiszától nem messze fekvő park fogadta a kiállítókat és érdeklődőket, akárcsak idén. A vadregényes helyszín, s a gyönyörű, napos idő bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy annyian látogattak ki idén is ide, hogy az ételeket kínáló standoknál hosszú sor kígyózott, beleértve a pasta-t, lángost és kürtőskalácsot kínáló cégeket. Leginkább teljes családokat lehetett látni együtt, hiszen itt mindenki megtalálja a számára érdekes pultot vagy foglalkozást.
Óbecse felé megálltam Nagykikindán, öröm volt látni, hogy a Caffe caffe nevű jobbacska kávézóban, mely mellett pizzéria is működik, helyi kézműves söröket is tartanak a Drozli főzdétől. Sajnos az itallapon szereplő három sörből csak egy volt ténylegesen a választékban, egy csokoládés stout.
Nem sokkal később megismerkedhettem a sörfőzővel, Csőke Ervinnel is, aki kikindai magyar, és nem ez a főállása. Ők is kiállítók voltak ugyanis a Gasztrofeszten, ahol rajtuk kívül ott volt az újvidéki Cartsvo Pivo és a zenta Arator is. Négy csappal és saját sörökkel érkezett Óbecse legjobb sörözője, a Beerabilly, melyről volt már szó e rovatban.
Kóstoltam s vettem is sajtot a csantavéri Vörös családtól, paprikát az egyik helyi termelőtől, sört az újvidékiektől. Tervben volt, hogy az oromi Malomfesztivál óta elfogyott Juhász Kornél-féle zöld chiliszószt is utánpótolom, de Kornél idén kihagyta valamiért kihagyta a rendezvényt.
Ami a gasztronómiai kínálatot illeti, a két legizgalmasabb stand számomra a péterrévi halasbolté, valamint az újvidéki Project 72 étteremé volt. Utóbbival foglalkoztam már e rovatban, a progresszív, kísérletező, de a hagyományokból merítő délszláv konyha, amit visznek a magyar ízléstől sem idegen. Mindkét produkciójukat megkóstoltam. A kacsaburges szaftos volt és ízletes, a húst hagyhatták volna „rosébbra”, de így is a jobbak közé tartozott. Emellett tiszai szürkeharcsát adtak hirtelen sütve krumplisalátával, mesés volt a végeredmény, beigazolódott az a közkeletű bölcsesség, hogy a nincs jobb a frissen sült halászott halnál, ami nem oly rég még élt.
A péterrévi csapat, mint sejthető, édesvízi halakból készült remek fogásokkal érkezett, dunai, nyílt tűzön, bográcsban készült halászlét kínáltak, továbbá csíptetett pontyot, sült halat és kétféle haltepertőt, pontyot és harcsát. A pontytepertőt zsíros hasaljából készítették, így valóban tepertő-jellege volt, a harcsa inkább hasonlított a Belső-Magyarországon megszokott, halhúsból készült fogásra.
A csíptetett ponty már régóta a megkóstolandó fogások listájának élén volt nálam, azóta, hogy a drávaszögi Vörösmarton működő Josic éttermet látogattam meg, ahol a bejáratnál egy szakember látható hozzáértéssel főzte a halászlét és sütötte a tűztől megfelelő távolságra nyársakra csipeszekkel rögzített pontyot. Ez a fogás is kiválónak bizonyult, köszönhetően a törökbecsei Erős Oszkárnak, aki „vendégzenészként” vett részt az ízszimfónia előadásában.
Ha nyitva találom ezt az Óbecse központjától alig tíz kilométerre fekvő remek halsütődét, biztos megállok ott, akkor is, ha a két legnépszerűbb fogás, a halászlé és a szóban forgó ponty csak a fesztiválra készült. Érdekes lehet az állandó kínálatuk is.
Hazafele tartva benéztem a „Slatko kod Dunje” nevű cukrászda-pékségbe, ahol a Marosvásárhelyről ismert Dobar dan!/Jó napot!-tal köszönt az ifjú kedves pultos hölgy. (Ez a kettős köszönés, mely persze Vásárhelyen úgy hangzik, hogy „Buna ziua!/Jó napot! arra jó, hogy elkerüljük azt a sajnos igen gyakori abszurd helyzetet, amikor az elnyomó hatalom nyelvén beszél egymással két magyar ember.) Megkóstoltam a sajtos-sonkás tekert kiflicskéjüket, mely jóllakottan is megelégedésemre szolgált. Azt még nem tudtam, hogy a tartalékba eltett társa szinte életmentő szerepet kap majd, amikor Horgos 2-nél közel öt órán állok a határon abban a tudatban, hogy megeshet, hogy át sem jutok. Ugyanis az átkelő 23 órakor zár, s azokat, akik addig 4-5 órát álltak sorba kíméletlenül elküldik más határátkelőhöz, legalábbis ezt éltem meg tavaly Gyála/Tiszaszigetnél. S akkor kezdődött a sorállás Horgos 1-nél, ahol kereken hat órát araszoltunk, míg átjutottunk. Számomra egyébként teljességgel érthetetlen, hogy két baráti ország között, melyek több szempontból is politikai szövetségesek, s ahol már csak az idegenbe szakadt magyar közösség miatt is jelentős a határforgalom, annyira problémás a határátkelés, mint a háború-sújtotta Ukrajna irányában.
Benéztem a Kis Zserbó cukrászdába is, melynek nagyobbik testvéregysége igen kellemes élményem volt néhány éve.
Hazafele megálltam Zentán, ismét beültem a Mojo nevű kultikus rock-kocsmába, persze csak egy alkoholmentes sörre, a Jelen Cool a maga műfaján belül nem egy ihatatlan opció.
A hidegzuhany akkor ért, amikor kiderült, hogy a zentai Tisza híd le van zárva, választhattam, hogy Délnek megyek, vissza Óbecsére, majd a valkányi átkelő felé, ahol
esetleg nem jutok át este hétig, vagy bízva abban, hogy idén nem lesz kálvária az átkelés, Horgost veszem célba. Ma sem tudom jó döntés volt-e az északi irány, így a kétórás útból nagyjából nyolcórás lett a nagylaki várakozással s a kerülővel. De lehetett volna tíz is, ha Valkánynál visszafordítanak.
Annyi biztos, hogy jövőre reggel fogok hazaindulni. Mert ahhoz kétség nem fér, hogy 2025-ben is ott leszek a fesztiválon s javaslom ezt mindenkinek, akit vonz a napfényes Bácska s a délvidéki gasztronómia.
Borítókép: A kulináris kalandozó szemszögéből Délvidék egyik legvibrálóbb rendezvénye az óbecsei GastroFest/GasztroFeszt. (Fotó: A szerző felvétele)
