A Slow Food, avagy a Lassú Étkezés elnevezésű mozgalom a gyorséttermek kultúra- és hagyományromboló hatása ellen küzdő, 1986-ban Olaszországól, Carlo Petrini (nem gasztronómus) javaslatára kiinduló kezdeményezés. Jelképe – stílusosan – a lassúbb életvitelre ösztönző csiga.
A Slow Food – bármily meglepő – nem egy szűk elitet céloz meg, hanem tömegmozgalom. Lényege, hogy a tömegekhez szólva felhívja a figyelmet a gasztronómiai tradíciók és az egészséges táplálkozás fontosságára, visszaadja a helyi élelmiszerek, a helyi receptek, készítési módok, konyhatechnikai módszerek korábbi rangját és megbecsülését.
Célja, hogy előtérbe helyezze a frissen, kézműves módon, helyi alapanyagokból készített ételeket és ezek lassú, ráérős elfogyasztását, szemben az adalékanyagokat, tartósítószereket tartalmazó, előre gyártott, unalmas és egysíkú, pillanatok alatt elfogyasztható gyorsételekkel. Fontosnak tartja a biodiverzitást, természetben és jelképesen az asztalon is, azaz az alapélelmiszerek és ételek sokféleségének megőrzését. Nagy hangsúlyt helyez az ételek közös elkészítésére és közös elfogyasztására, az étkezésnek, mint társadalmi összetartó erőnek megtartására.
A mozgalomnak nem kimondottan a tagok verbuválása a célja, hanem a szimpátiaszerzés. Éppen ezért meglehetősen tág keretek között mozog a befogadó és nem pedig a kizáró jelleget hangsúlyozva.
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi történt itthon az elmúlt harminc évben a Slow Food mozgalom háza táján. Az biztos, hogy Itáliában ismerkedtünk meg magával a fogalommal és személyesen Carlo Petrinivel, akinek a bíztatására létre is hoztuk itthon az első hazai konvíviumot. Mindez elég viharosan indult, ugyanis egy veronai Vinitaly alkalmával beültünk egy Slow Food rendezvényre. Éppen folyt egy édesbor – sonka összekóstolás és bizony elhangzott néhány téves megállapítás Tokajjal kapcsolatban. R.G. jó szokásához hűen ügyet sem vetve ellenvetésemre kipenderített a közönség elé mondván, mondjam el nekik az igazat Tokajról és az aszúkról. Bár magam utáltam a helyzetet, a vége az lett, hogy a következő alkalommal megválasztottak alelnöknek. Bevett kóstolási és oktatási formájuk a laboratorio del gusto, azaz ízműhely vagy ízlaboratórium.
Időnként raktárakban, boroskartonok között ülnek össze a legjobb borokat, sonkákat, egyebeket összekóstolni.
De volt szerencsém hasonló körülmények között nyolc évjárat Sassicaia-t vagy éppen a Chateau d’Yquemnek különféle évjáratait összekóstolni. Mert a dolog lényege nem más, mint a gyakorlatban élvezni éltetni és megőrizni azt, ami minden értelmes ember számára egyértelmű és kötelező: a hagyományos élelmiszereinket, alapanyagainkat és persze legbelül emberi mivoltunkat. Társaságban, társalgással, kiváló élelmiszerek és persze borok mellett. Éveken keresztül sikeresen működött is a rendszer. Itthon saját szervezésű kóstolóink voltak, de rendszeresen jártunk a nemzetközi konvíviumokhoz is magyar borokat és leginkább libamájat, kacsamájat bemutatni. Nagyon szép időszak volt, rengeteg tanultunk és tapasztaltunk. Csak ahogy ez már gyakorta lenni szokott, addig működött, amíg a „fogjuk meg és vigyétek” elve nem rombolta le teljesen lelkesedésemet. Amikor néhány év elteltével elvártuk volna a tagok anyagi és természetben kínált segítségét, szép lassan mindenki ott hagyta a mozgalmat. Kár érte azzal együtt, hogy nagyon sokan félreértették.
Ez valódi értékeket kínáló és nem a felszínt simogató rendszer. Itt élő természet, növény-és állatvilág, gondolkodó és érző, némiképp hedonista emberek gyűltek rendszeresen össze. Az értékteremtés és megőrzés magasiskolája a gasztronómiában.
Valójában, ha körülnézünk a világban, a magasra értékelt éttermek kizárólag a Slow Food ki nem mondott logikája mentén működnek. Nem a csigabigát hordják a logójukban, de aszerint teszik a dolgukat. A Slow Food elsősorban mentalitás és életfilozófia. Ennek megfelelően minden étterem maga dönti el, hogy egyetért-e a Slow Food eszemeiségével és csatlakozik-e gondolatban hozzá.
