Legjobb barátjuk az adrenalin

Kilógott a kereskedelmi televíziók 22 évvel ezelőtti megjelenésével elszaporodott valóságshow-k talmi világából a húsvétkor befejeződött Exatlon. Gondban vagyunk, amikor kategorizálni kell a TV2-n három hónapon át futó műsorfolyamot: sportverseny, show, reality? Beszédes adalék, hogy a résztvevők legismertebbjei, a három olimpiai érmes legenda, Ungvári Miklós, Fodor Rajmund és Dombi Rudolf egyaránt úgy gondol vissza a dominikai három hónapra, mint ami nagymértékben gazdagította jellemüket, személyiségüket.

Fodor Rajmund családi ünnepeket és egyetemi vizsgát mulasztott el a verseny kedvéért Forrás: TV2

Ungvári Miklós dzsúdós, a londoni olimpia ezüstérmese a három exatlonos olimpikon közül az egyetlen, aki még ma, 38 évesen is aktív sportoló, olyannyira, hogy a válogatott keretedzése után beszélgettünk. – Nekem kétévente szükségem van a megújulásra – én ezt magamban El Caminónak nevezem –, és szerencsére a nemzetközi szövetség elnöke, Marius Vizer úr jóvoltából afféle dzsúdónagykövetként segíthetem az ­IJF-et. Így tölthettem Indiában, Nepálban több mint egy hónapot, Iránban szintén, részt vettem továbbá a Dakar-ralin, s most jött ez a lehetőség, az Exatlon. Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy mi lesz ez: valóságshow vagy sportverseny, ezért halogattam is a szerződés aláírását, de amikor megtudtam, hogy kikkel lehetek együtt, akkor rájöttem, hogy ez inkább az utóbbi, és belevágtam – beszélt a kezdeti tétovázásáról a sorozat népszerű „Ungija”. Akit a büszkesége is hajtott, hiszen kíváncsi volt rá, hogy 38 évesen hogyan tud helytállni a 15 évvel fiatalabb vetélytársak között.

– Azt nem gondoltam, hogy ilyen hosszú lesz, de nem bántam meg, hogy belevágtam, mert rengeteget gazdagodtam az odakint töltött 87 nap alatt, és még véletlenül sem a pénzre gondolok. Egy idő után magával ragadott a flow érzése, amit a cselgáncsversenyeken is tapasztalok, az adrenalin pezsgése, az izgalom, a lámpaláz, amit a tatamin szoktam érezni, meg a távlovas-versenyeken, merthogy akár száz kilométernél is hosszabb lovasviadalokon is el szoktam indulni, no és a Nemzeti Vágtán is.

Az emberekben mocorgott a kisördög, vajon voltak-e előre megrendezett részei az Exatlonnak, vagy minden spontán módon alakult. – Ha magára a versenyre gondol, ott semmi sem volt előre eldöntve, mindig a jobb győzött, legfeljebb annyira avatkozott bele a stáb, hogy olykor javasolták, miről beszélgessünk a villában. Szóval semmi sem volt kamu, ha erre vonatkozott a kérdés. A szereplők pedig nem tudták megjátszani magukat, ennyi időn át nem lehet alakoskodni. Én egy ceglédi parasztgyerek vagyok, önmagamat adtam, mint ahogy szerintem mindenki. Elejétől végéig élveztem a versenyt, ha holnap valaki azt mondaná, újrakezdjük, azonnal vállalnám!

A kétszeres olimpiai bajnok pólós Fodor Rajmund hármuk közül az egyetlen családos ember, feleséggel, két gyerekkel. – Megkerestek, először jót mosolyogtam a dolgon, mert azt hittem, az én januáromat, februáromat semmi sem boríthatja fel, plusz karácsonykor lett volna egy családi utazás, és minden jeles dátumom – névnap, születésnap, házassági évfordulónk – a január 23-tól február 21-ig tartó időszakba sűrűsödik bele, meg aztán ekkor vizsgáztam volna a TE-en, ahol a harmadik diplomámra hajtok, a vízilabdaedzői mesterség masters fokozatára. Aztán, miután kimosolyogtam magam, leültem a feleségemmel komolyan átbeszélni a dolgot, utánanéztem az interneten, mi is ez az Exatlon, és kiderült, nem egy ócska ­reality. Először úgy volt, hogy csak olimpikonok lesznek a piros csapatban, aztán kissé másként alakult. Nézze, a sport az életem, és mivel sportversenyről volt szó, azt mondtuk a feleségemmel, miért ne. Elkéredzkedtem a munkahelyemről, a Magyar Vízilabda-szövetségtől, és elkezdődött. Hatvanhat napot voltam távol, hatvanhat nagyon hosszú napot. Borzasztóan ­hiányzott a családom.

Fodor Rajmund családi ünnepeket és egyetemi vizsgát mulasztott el a verseny kedvéért
Fotó: TV2

„Rajmi” – ahogy a sorozatban mindenki szólította – remekül megállta a helyét, dacára annak, hogy például a 21 éves Esztergályos Patriknak simán az apja lehetett volna. – Odakint ünnepeltem a 43. születésnapomat, ­afféle apa­figura lettem a huszonéves srácok, lányok között, de nem vallottam szégyent. Mi több, visszanyertem versenyformámat, leszálkásodtam, 104 kilósan érkeztem, de 99 kilósan jöttem haza, a felesleg átalakult izommá. Ez is az Exatlon hozadéka. Mindvégig magamat adtam, örülök, hogy addig eljutottam, ameddig – ennyi volt benne.

Fodor menet közben jött bele a gyengébb kezdés után. – Ez egy tanulási folyamat volt, senki se higgye, hogy gyerekjáték a pálya teljesítése, örülök, hogy két hüvelykujjficammal megúsztam, de akadt, akinek fel kellett adnia a versenyt. Büszke vagyok arra, hogy ilyen sokáig bírtam. Amikor kiestem, már látszott, hogy mindenki eljutott a fizikai és szellemi teljesítőképessége határáig. Azt sejtettem, hogy a piros csapat a kiesésem után egy kicsit majd szétesik, és sajnos így is történt.

Ungi kapásból rávágta, hogy akár már holnap indulna vissza Dominikára, Rajmi másképp gondolja: – Negyvenhárom évesen ez volt az az életszakasz, amikor még vállaltam, de nem hinném, hogy nekem huszonévesekkel kellene csatáznom. Sokan megkérdezték, az anyagiak­ milyen szerepet játszottak a mostani döntésemben, erre csak azt tudom mondani, hogy a karácsony, a családi utazás, a születés- és névnap, a házassági évforduló és az egyetemi vizsga elmulasztásának természetesen ára volt.

Dombi Rudolf is – Ungvárihoz hasonlóan – Londonban állt az olimpiai dobogóra, csak éppen a legmagasabb fokára kajak párosban, Kökény Rolanddal. Az Exatlon talán legtudatosabb résztvevője volt, aki nem is titkoltan a végső győzelemre hajtott. – Nyolcvanegy versenynap bizony hosszú idő, ennyit töltöttem kint, de én ehhez hozzászoktam versenyzőkoromban, volt, hogy két hónapig is eltartott egy edzőtábor. Persze nagyon hiányzott a barátnőm, de ha az ember egy ilyen versenybe beleáll, akkor azt határozott céllal teszi. Ha én sportolásra adom a fejem, akkor az nem lemondás, ha nem járhatok el bulizni. Az lenne a lemondás, ha buliznék, nem tudom, érti-e? Tehát ilyen értelemben ez a 81 nap nem volt számomra szenvedés. Egy versenyt nem lehet félvállról venni, az teljes embert kíván. Végig azon járt az agyam, hogy ha már kint vagyok, adjak bele apait- anyait. Ezzel tartoztam az itthoni családtagoknak, barátoknak is, akik mindenben támogattak.

Dombi volt az, akit a vetélytársak, úgymond, „kibeszéltek” a háta mögött. Vajon mindez mennyire jutott vissza hozzá a Karib-tenger trópusi szigetére? – Odakint ezzel nem szembesültem, szemtől szemben senki sem fogalmazott meg velem szemben kritikát. Véleményt mondok, mert ezek nem valós dolgok, sok esetben csak bűnbakot kerestek és találtak bennem a többiek, mert én mindig nyersen kiálltam a véleményemmel. Ez a legtisztább, amit tehet az ember, és ha valaki ezért megsértődik, azzal nem tudok mit kezdeni. Ezzel együtt az Exatlon gazdagította a személyiségemet, sokat adott nekem, ebben a határhelyzetben – mert ott mindentől el voltunk zárva, a telefonunkat is elvették – jól bírtam a gyűrődést. Apró dolgok felértékelődtek, amiket a mindennapi életben észre sem veszünk. És ­óriási volt, hogy megint versenyezhettem. Naná, hogy újra vállalnám! Nekem az adrenalin a legjobb barátom!

Érdekes kérdés lehet, hogy egy nyaralásra vajon ki az a három versenyző, akit magával vinne Dombi. – Patrik és Kata, a női győztes köztük lenne. A harmadik helyre több jelentkező is lenne…