Ügyes, de irányvesztett játékosok

Egy korszak végérvényesen lezárult, az új viszont még nem kezdődött el. Így jellemezhetjük a dicsőségesnek nem nevezhető ötödik helyen végzett magyar jégkorong-válogatott helyzetét a Nurszultanban véget ért divízió I/A világbajnokság után. Miközben a sportág hátországa az elmúlt évtizedben hihetetlen ütemben fejlődött, a válogatott teljesítménye inkább visszaesett. A csapat elvesztette méltán elismert karakterét, a zord pro- fizmus követelményeinek viszont képtelen megfelelni. Újratervezésre van tehát szükség.

Bánat és tanácstalanság. Nem erre készültek Fotó: MJSZ/Mudra László

– Tudod, honnan van ez a zászló? – fordult hozzám Szuper Levente 2008-ban, a szapporói csodaként emlegetett feljutás után a Kisstadionban, a válogatott köszöntésére szervezett ünnepségen. – Még a szabadságharc idejéből származik. Családi ereklye. – A kiváló kapus évekkel később 2013-ban azzal indokolta a visszatérését, hogy a csapattársai olyanok neki, mintha a testvérei volnának.

Néma borzongás.

Ugyanő néhány napja, a litvánok elleni mérkőzést – immár szakkommentátorként – a következő gondolattal vezette fel: „A magyar válogatottnak meg kell mutatnia az identitását.”

Micsoda? Aki pályára lépett Nurszultanban, az nem tudja, hogy annak a jégkorong-válogatottnak a mezét viseli, amely a megszűnés, a szakadék széléről rángatta vissza a sportágat a köztudatba, s egy évtized alatt valóban csodát vitt véghez? Így hát aki ma a sportágban közepes teljesítménnyel is egészen jól elvan, az a mai jólétet ezeknek az elődöknek köszönheti.

Persze aki 2019-ben kergeti a korongot, az ma már elképzelni sem tudja, milyen lehetett a szabadban fagyoskodni, fillérekből tengődni egy csak remélt szép álomért, a múlt megidézését elintézi annyival, hogy „akkor még a korong is négyszögletes volt”. Meglehet, így igaz, csak éppen ezeknek a hőskori klasszisoknak még összeért a pályafutásuk a maiakkal, s addig volt „szerethető”, sőt eredményes a válogatott, amíg ők is jégen voltak.

Talán nem haszontalan felidézni, honnan is indult, hogyan is kezdődött a magyar jégkorong sikerkorszaka. A kilencvenes évek elején majdnem az a szégyen is megesett, hogy válogatottunk kiessen a C csoportból. Ám két megszállott embernek köszönhetően már sarjadt az új élet. Székesfehérváron Ocskay Gábor, Dunaújvárosban pedig Kercsó Árpád vette a fejébe, hogy felvirágoztatja a magyar hokit, s a legendás, 1975–76-os korosztályra épült csapat tíz év alatt két osztályt is ugrott.

Bánat és tanácstalanság. Nem erre készültek
Fotó: MJSZ/Mudra László

Hihetetlen erkölcsi tőkét halmozott fel az a társaság, a sportágat ez hajtotta – egészen eddig. Valami mostanra megváltozott. – Ez a válogatott nem olyan, mint amilyen annak idején volt: ez sokkal ügyesebb, de kevésbé fegyelmezett, éppen mert tudja magáról, hogy sokkal ügyesebb… Ez a válogatott kicsit irányvesztett – mondta ki Majoross Gergely szövetségi kapitány vasárnap este, a kazahok elleni zárómeccs után.

Hogy ügyesebb-e, az szakmai kérdés, el kell fogadni a kapitány véleményét, bár mintha hiányoznának az igazi egyéniségek. Ám ez az „irányvesztettség” aggasztó igazán. S ne verjük el a port csupán a játékosokon, mintha az egész sportágat ez jellemezné.

Az ezredforduló tájékán a szív és a lelkesedés vitte fel a válogatottat a B csoportba, illetve az annak helyébe lépő divízió I/A-ba, a következő lépcsőfok megugrásához az alapokat az adta meg, hogy a Fehérvár bebocsátást nyert az osztrák ligába.

Durván egy évtizeden át működött úgy a magyar hoki, hogy a legjobb játékosok a Volánnal az EBEL-ben edződtek. Aztán megnyílt az állami pénzcsap, a húsz évvel ezelőtti hárommal szemben ma már harminckilenc fedett jégcsarnok van Magyarországon, s természetes folyamatként más klubok is felfejlődtek. Közülük kettő, a MAC és a DVTK olyannyira, hogy a mögöttünk hagyott idényt a szlovák bajnokságban küzdötte végig. Ettől nem is titkon a válogatott további erősödését, nem is csupán az A csoportos feljutást, hanem az ottani tagság megszilárdítását reméltük. Ez a terv idén látványosan megbicsaklott.

Hogyan tovább? Ez a fő kérdés. Azért nem feltétlenül érdemes évente súlyos milliárdokat pumpálni a sportágba, hogy az „irányvesztett” játékosokból álló válogatott fegyelmezetlenül felélje az elődök erkölcsi tőkéjét, beleszürküljön a második vonalba, sőt azért remegjünk, ki ne pottyanjunk az I/B osztályba.

– A nyilatkozatok azt mutatják, mintha az az alázatosság, ami bennünket jellemzett, már nem lenne általános – fejtegette Szélig Viktor, a válogatott korábbi hátvédje, a Fehérvár jelenlegi menedzsere. – Talán el kell fogadni, hogy a feljutás mostantól ugyanolyan bravúr, mint amilyen 2008-ban volt – tette hozzá Ladányi Balázs. – Az a dolgunk, hogy megtaláljuk azt az utat, amin mi felfelé tudunk menni és magunkhoz képest erősebbé válni – Majoross Gergely így beszélt a jövőről. Két társához képest kissé rébuszokban. Pedig most az egyenes beszédnek jött el az ideje. Az „irányvesztett” játékosokat csak így lehet visszaterelni arra a bizonyos helyes útra.