Ügyes, de irányvesztett játékosok

Egy korszak végérvényesen lezárult, az új viszont még nem kezdődött el. Így jellemezhetjük a dicsőségesnek nem nevezhető ötödik helyen végzett magyar jégkorong-válogatott helyzetét a Nurszultanban véget ért divízió I/A világbajnokság után. Miközben a sportág hátországa az elmúlt évtizedben hihetetlen ütemben fejlődött, a válogatott teljesítménye inkább visszaesett. A csapat elvesztette méltán elismert karakterét, a zord pro- fizmus követelményeinek viszont képtelen megfelelni. Újratervezésre van tehát szükség.

Bánat és tanácstalanság. Nem erre készültek Fotó: MJSZ/Mudra László

Hogy ügyesebb-e, az szakmai kérdés, el kell fogadni a kapitány véleményét, bár mintha hiányoznának az igazi egyéniségek. Ám ez az „irányvesztettség” aggasztó igazán. S ne verjük el a port csupán a játékosokon, mintha az egész sportágat ez jellemezné.

Az ezredforduló tájékán a szív és a lelkesedés vitte fel a válogatottat a B csoportba, illetve az annak helyébe lépő divízió I/A-ba, a következő lépcsőfok megugrásához az alapokat az adta meg, hogy a Fehérvár bebocsátást nyert az osztrák ligába.

Durván egy évtizeden át működött úgy a magyar hoki, hogy a legjobb játékosok a Volánnal az EBEL-ben edződtek. Aztán megnyílt az állami pénzcsap, a húsz évvel ezelőtti hárommal szemben ma már harminckilenc fedett jégcsarnok van Magyarországon, s természetes folyamatként más klubok is felfejlődtek. Közülük kettő, a MAC és a DVTK olyannyira, hogy a mögöttünk hagyott idényt a szlovák bajnokságban küzdötte végig. Ettől nem is titkon a válogatott további erősödését, nem is csupán az A csoportos feljutást, hanem az ottani tagság megszilárdítását reméltük. Ez a terv idén látványosan megbicsaklott.

Hogyan tovább? Ez a fő kérdés. Azért nem feltétlenül érdemes évente súlyos milliárdokat pumpálni a sportágba, hogy az „irányvesztett” játékosokból álló válogatott fegyelmezetlenül felélje az elődök erkölcsi tőkéjét, beleszürküljön a második vonalba, sőt azért remegjünk, ki ne pottyanjunk az I/B osztályba.

– A nyilatkozatok azt mutatják, mintha az az alázatosság, ami bennünket jellemzett, már nem lenne általános – fejtegette Szélig Viktor, a válogatott korábbi hátvédje, a Fehérvár jelenlegi menedzsere. – Talán el kell fogadni, hogy a feljutás mostantól ugyanolyan bravúr, mint amilyen 2008-ban volt – tette hozzá Ladányi Balázs. – Az a dolgunk, hogy megtaláljuk azt az utat, amin mi felfelé tudunk menni és magunkhoz képest erősebbé válni – Majoross Gergely így beszélt a jövőről. Két társához képest kissé rébuszokban. Pedig most az egyenes beszédnek jött el az ideje. Az „irányvesztett” játékosokat csak így lehet visszaterelni arra a bizonyos helyes útra.