– Nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi sakkéletben is kuriózumnak számít, hogy majd hetvenévesen is játszik, méghozzá kifejezetten jól. Még mindig örömöt jelent a sakk?
– Ne túlozzunk! Havonta két-három csapatbajnoki mérkőzést váltok, ez már csak levezetés, hogy belülről is tudjam, mégis milyen a mai sakkozás. Ha rendesen játszanék, az olyan lenne, mintha Beckenbauer még ma is futballozna.
– Ahogy vannak idős tudósok, művészek, azt gondolhatnánk, a sakk is kortalan tevékenység. Mégsem?
– Ilyen igénybevétel mellett talán igen. Ám a versenysakk teljesen más kávéház. Olyan idegi és egyben fizikai megterheléssel jár, amit nem lehet a végtelenségig művelni.
– Önnek érdemben mikor ért véget a pályafutása?
– Elég régen, kereken huszonkilenc éve. Bár kiharcoltam rá a jogot, mégsem utaztam el a manilai zónaközi döntőre. Hosszú időn át a legjobb tíz-húsz sakkozó közé tartoztam a világon, akkor azonban már lejjebb csúsztam. Éppen ideje volt felhagyni a profi sakkal.
– Belátta, hogy világbajnok már úgysem lehet?
– Annál azért fejlettebb realitásérzékkel vagyok megáldva, ilyen álmokat sohasem kergettem. Bár második azért voltam, a juniorok között 1971-ben, a svájci Werner Hug mögött. Ne szépítsük, mindig volt nálam jobb. Még itthon is, Portisch nagymester, bár remélem, nem haragszik meg érte, én vagyok az egyetlen élő magyar sakkozó, aki a versenypartik alapján pluszban van vele szemben. S akkor ott voltak a külföldiek, mindenekelőtt az oroszok. Anatolij Karpovval szinte egyidősek vagyunk. Már az hatalmas előnyt jelentett, hogy ő a Szovjetunióban sakkozott, de nyilván tehetségesebb és szorgalmasabb is volt nálam. Több mint százhatvan tornát nyert meg. Egészen elképesztő.
– És egyszer csak jött Kaszparov, aki még nála is jobb volt.
– Igen. Az első két páros mérkőzésük még egyenlő erők küzdelmét hozta, ám 1987-től Kaszparov már egyértelműen jobb volt. Ő egyszer azt mondta, közte és a második között egy galaxis a különbség. És még csak nem is tódított! Csupán negyvenkét éves volt, amikor visszavonult.