Jesse Owens négy számban – 100 és 200 méteres síkfutás, 4x100 méteres váltó, valamint távolugrás – győzött Berlinben. (Amit 1984-ben Los Angelesben Carl Lewis megismételt.) Mindenki őt ünnepelte. Kivéve Adolf Hitlert, aki nem akart vele kezet fogni – írták meg számtalanszor pontatlanul. A valóságban a náci vezér az eredményhirdetéskor már nem tartózkodott a stadionban; hogy Owens miatt távozott-e sietősen, az persze valószínű – írja visszatekintő cikkében az Origo.
Teljes nevén James Cleveland Owens 1913. szeptember 12-én született Alabamában, egy gyapotszedő munkás tizedik gyermekeként. Nagy nehézségek árán sikerült családjának biztosítania továbbtanulását. Az ohiói egyetemen hallatlanul könnyed, harmonikus mozgásával elkápráztatta a szakembereket, az újságíróktól az ébenfa antilop nevet kapta. 1935. május 25-én a michigani Ann Arborban páratlan bravúrt vitt végbe: egy egyetemközi viadalon, 70 perc leforgása alatt négy világcsúcsot ért el. 100 yardon beállította, majd 220 yard gáton és síkon megjavította a rekordot, s a futószámok közben, csak úgy mellékesen, 813 cm-ig szállt a távolugrásban. Ezt az utóbbi világcsúcsát csak 25 év múlva tudták megdönteni.
1970-ben így emlékezett vissza nem mindennapi életére Jesse Owens:
„Apám, Henry Owens nagy területet bérelt, négy fia segített a munkában. Én nem dolgozhattam, olyan beteges voltam, hogy minden télen tüdőgyulladással ágynak estem. Két télen, amikor apámnak annyi fát sem sikerült szereznie, hogy rendesen fűthessünk, majdnem meghaltam, édesanyám azonban mégis mindig valahogy csak talpra állított. 1921-ben Clevelandbe költöztünk, egészségi állapotom lassacskán javulni kezdett, s már elemi iskolás koromban néha alkalmi munkát vállalhattam; igaz, csak néhány fityinget fizettek. Charles Riley tornatanár volt az első fehér ember, akit közelebbről megismerhettem. Amikor ötödikes koromban azt javasolta, hogy kezdjek atlétikai edzésre járni. Ez a szerény, szemüveges, kistermetű tanító minden reggel negyvenöt perccel becsengetés előtt az iskola mögött várt rám, és háromnegyed órát foglalkozott velem. Uzsonnát is hozott nekem. Riley atyai jósággal szeretett. Ő tétette meg velem az első lépéseket nemcsak a hírnév felé, hanem a fekete filozófia betegségéből való gyógyulásom irányában is. Riley személye bizonysága volt annak, hogy létezhet szeretet és megértés a különböző fajúak között. Eltelt néhány hónap, de a lábam csak olyan maradt, mint a szalmaszál. Abba akartam hagyni az egészet, mert tudtam, hogy nem kerülök be a csapatba.”
