Amikor Fogl III és Spitz mókázik

Kereken kilencven éve négycsapatos tornát játszottak Budapesten, amelyet kimondottan élénk érdeklődés övezett. Az eredmények beleszámítottak a professzio­nális bajnokság eredményébe is, ezért volt különösen fontos az Újpest 3:0-s győzelme a III. ker FC ellen, amivel a vidékiek (igen, akkor Újpest még önálló város volt!) átvették a vezetést a tabellán. A győztes csapat kapitánya Fogoly III volt. Ilyen nevű játékosra azonban nem emlékszünk a húszas-harmincas évekből.

A születési nevek alapján másként sorolnánk az Aranycsapatot is Forrás: Fortepan

Pedig kellett hogy legyen, hiszen a Nemzeti Sport így vezette fel az Újpest–III. ker FC meccset: „A mérkőzés előtt az újpestieknél kedélyes a hangulat: Fogoly III és Spitz mókázik egymással. A […] közönség meglepve veszi észre, hogy az Újpest kapusa, Huba, régi zöld-fehér dresszében jön elő.”

A mai világban persze elegendő egy kattintás a Wikipédiára: Fogoly III nem más, mint Fogl József, a legendás újpesti „Fogl-gát” egyik fele, aki bátyjával, Károllyal alkotta az áttörhetetlen hátvédkettőst. Az akkori idők cunamiszerű magyarosítási hullámának megmosolyogtató vadhajtásával hozott össze a sors. Amelynek főképpen a világvárossá terebélyesedő Budapest túlnyomórészt zsidó, sváb, szlovák (tót) és egyéb eredetű népességének asszimilációja volt a mozgatórugója – mindez leginkább a sportban, azon belül is a labdarúgásban érhető tetten, esetenként hajmeresztő szörnyszülötteket produkálva.

Vegyük például a kilencven éve lejátszott Újpest–III. ker. meccset. A „vidékiek” mindhárom gólját Spitz Illés szerezte. Remek csatár volt, hatszor a válogatottban is szerepelt. Rejtélyes okból később észbe kapott és Vörösre magyarosított. De miért pont Vörösre, ami hangzásában sem emlékeztetett eredeti nevére? Vagy itt van Huba, az Újpest zöld-fehérben a pályára kifutó, vicces kedvű kapusa. Ő Huber Rezső néven látta meg a napvilágot. Az újpestiek centere, Sólyom János valójában Stofián volt.

Ugyanazon a napon játszották a 3:3-ra végződött Ferencváros–MTK örökrangadót. A Fradi nevezetes T betűs csatársora így állt fel: Táncos, Takács II, Turay, Toldi, Kohut. Csakhogy Táncos Mihály Tänzer néven született, Toldi Gézát korábban Tunigoldnak hívták, Kohut eredeti neve már csak egy betűvel különbözött a későbbitől, ő valaha Kohaut volt. Milyen idétlenül hangzott volna az elhíresült Kohut-szög Kohaut-szögként!

Az 1938-as Olaszország–Magyarország világbajnoki döntőben pályára lépő és 4:2 arányú vereséget szenvedő tizenegyünkben is hemzsegtek a magyarosított nevű sztárok. A Polgár, Bíró hátvédpárt valójában Pignitzky Gyula és Bier Sándor alkotta, a két szélsőnk, Sas és Titkos annak idején Sohn Ferenc és Titschka Pál néven látta meg a napvilágot. Érdekes módon Sas, miután Argentínában folytatta a pályafutását, visszavette eredeti nevét, és Buenos Airesben már újra Francisco Sohnként bűvölte a labdát.

No de Sárosi doktorról, a Fradi-fanatikusok imádott Gyurkájáról – a montreali olimpia zseniális vízilabdabajnok, Sárosi László nagybátyjáról – gondolta volna valaki, hogy eredetileg Stefancsicsnak hívták? Pedig ez az igazság.

A születési nevek alapján másként sorolnánk az Aranycsapatot is
Fotó: Fortepan

Ugorjunk tizenöt-húsz évet az időben, és idézzük fel azt a világverő csapatot, amelynek hátvédsorában Lipovics és Lendenmayer takarított, a szélről Bednarik ívelte középre a gólpasszokat és Purczeld termelte a gólokat! Persze még az óvodások is tudják, hogy Puskás Ferenc édesapja Purczeldről magyarosított, de Lipovicsban nem mindenki ismeri fel Lóránt Gyulát, Lendenmayerben Lantos Mihályt, Bednarikban pedig Budai II Lászlót. Hidegkuti Nándor, az „Öreg” esetében egyfajta fordított folyamatnak lehetünk tanúi, az ő édesapja vitéz Hidegkuthy volt, csakhogy a Rákosi-rendszerben a vitéz felmenő nem számított jó pontnak, ezért Nándiék Hidegkutira egyszerűsítették a család nevét, vitéz nélkül. Ja, az Aranycsapat szövetségi kapitánya bizonyos Scharenpeck Gusztáv volt. Egy budafoki sváb, aki Sebes Gusztáv néven vonult be a történelembe.

De hol van mindez az olasz módihoz képest? Nálunk magyarnak született magyar állampolgárok vezetéknevét változtatták magyaros hangzásúra, Itáliában azonban a harmincas években ipari mennyiségben bányászták elő a levéltárakból másod-, harmad- és negyedgenerációs dél-amerikai olasz bevándorlók felmenőinek keresztlevelét és hívták haza az olaszul egy kukkot sem beszélő oriundókat a válogatottba. Jó hatásfokkal: az 1934-es világbajnokságon győztes Squadra Azzurra négy argentin (Luis Monti, Rai­mundo Orsi, Enrique Guaita és Attilio Demaría), illetve egy brazil (Anfilogino Guarisi) segítségével hódította el a Rimet-kupát. Meg is volt mindehhez az ideológia, a történelem egyetlen kétszeres világbajnok szövetségi kapitánya, Vittorio Pozzo szájából: „Ha eléggé olaszok ahhoz, hogy meghaljanak Itáliáért (merthogy az oriundókat is besorozták katonának), akkor miért ne futballozhatnának a hazáért?”

És ehhez még csak nevet sem kellett változtatniuk.