Farkas Viktor, aki jelenleg a harmadosztályú Dunaújvárosnál dolgozik a sokszoros válogatott Lőrincz Emil másodedzőjeként, a Dunaújvárosi Hírlapnak mesélt az észak-koreai élményeiről.
– A szüleim a Külügyminisztériumban dolgoztak és jött egy lehetőség, hogy az akkor még baráti Koreai Népi Demokratikus Köztársaságba, Phenjanba mehetnek a követségre dolgozni. Talán ma gondnoknak hívnánk őket. Ötéves szerződést kaptak, évente két hét szabadsággal. Ekkor jöhettek csak haza. Édesanyám, miután tudta, hogy várandós, a szabadság idején Budapesten elment egy ultrahang-vizsgálatra, ez pedig egy gyermeket mutatott csak ki. Phenjanba visszatérve meglepetésre ketten jöttünk a világra ikerként a testvéremmel, Attilával 1978-ban. Két és fél éves korunkig éltünk a követségen, majd hazatértünk Budapestre – mesélt a koreai kaland előzményeiről Farkas Viktor.
A kinti élményeire rátérve így folytatta: – A követségen egy zárt világban voltunk. Nem ugorhattunk le csak úgy az utcára focizni. Mindent engedélyeztetni kellett a koreai hatóságokkal. Ha kimentél boltba, meg kellett adni, hogy melyikbe szeretnél vásárolni, miután jóváhagyták, szabad volt az út. Nem csatangolhattuk el másik üzletbe, mert arról feljegyzés készült, és a nagykövetnek ilyenkor írásban kellett magyarázkodnia. Tehát óriási szigor volt. Amikor elmentünk a helyi csapathoz, hogy szeretnénk az edzéseken részt venni, meglátva a követségi autót, az ott lévők levonultak a pályáról, véget ért az edzés.
Farkas Viktor máig jól emlékszik arra, milyen fegyelmezetten és szegénységben élnek a koreaiak, s az ország földrajzi adottságai is nyomot hagytak benne:
– Észak-Korea csodálatos ország, fantasztikus adottságokkal rendelkezik. A Sárga-, a Japán-tenger gyönyörű. A hegyvidék ki van építve szebbnél szebb szállodákkal, függőhidakkal, vízesésekkel. Thaiföld elbújhatna Észak-Korea mellett, olyan lehetőségeik vannak. Sajnos a diktatórikus vezetés bezár minden kaput, pedig a turizmus óriási lehetőségeket adna a szegény országnak. Az engedélyeket megkérve mehettünk a tengerpartra is, mégsem mozoghattunk szabadon. Amikor megadták az engedélyt, akkor csak mi voltunk a tengerparton. Mást nem engedtek oda. Tehát nem is vegyülhettünk a helyiekkel és más országok polgáraival sem. Egy útvonalterv alapján utaztunk, amit egy koreai felügyelt. Az engedély lejártakor, hat órakor jelzett, hogy mennünk kell vissza. Fegyveres őrök vigyáztak ránk. Akkor még azt hittem, hogy a helyiektől védenek bennünket, pedig minket felügyeltek.
