Tényleg övék a klub?!

A lefújás után a debreceni kemény mag beözönlött a pályára, hogy kérdőre vonja Kinyikéket a kiesés miatt.

Pedig azt hittük, hogy ilyesmi magyar futballpályán már nem történhet meg.

Berke Balázs lefújta a 94 percig tartó Debrecen–Paks NB I-es mérkőzést, az 1-1-es eredménnyel az élvonalbeli tagságukat meghosszabbító tolnaiak örömtáncot lejtettek, kicsi a rakást játszottak a Nagyerdei Stadion gyepszőnyegének kellős közepén, a Loki játékosai pedig villámsújtottan elterültek a földön, az érzelmesebbek – köztük az aktív futballtól búcsúzó csapatkapitány, Tőzsér Dániel – zokogtak, a többiek „csak” a kezükbe temették az arcukat.

27 év szakadatlan NB I-es tagság után a Loki kiesett.

Ilyen előfordul, benne van a pakliban, főleg ha olyan kilátástalanul focizik egy csapat, ahogy a DVSC ebben a különös, 2019–2020-as idényben.

Az viszont már kevésbé, ami a lefújás után történt, jóllehet a Loki játékosai egyszer, 2003. május 30-án már jártak így, amikor az Üllői úton 0-0-t „merészeltek” játszani a bajnoki címre törő Fradival, és utána ők is kaptak azokból az ütlegekből, amelyeket a pályát elárasztó csőcselék osztott ki jobbára saját játékosainak, legfőképpen Tököli Attilának.

Szóval a lefújás után a debreceni kemény mag beözönlött a pályára, hogy „kérdőre vonja” Kinyikéket a kiesés miatt és a – szerintük – minősíthetetlen játékért. (Valóban pocsékul játszott a Loki az egész idényben, de jól néznénk ki, ha például egy valamivel gyengébben sikerült színházi előadás után a nézők betódulnának a színpadra, és tettleg vonnák felelősségre Ádámot, Évát vagy éppen Lucifert…) A kemény mag tehát beözönlött a pályára, Kinyik történetesen kapott még egy fülest is, a feldühödött tömeg pedig elkezdte leszaggatni a debreceni játékosokról a mezt, amit – megint csak szerintük – érdemtelenül viselnek, amihez méltatlanok lettek a kieséssel.

Már legalább egy perce tartott a bizarr színjáték, amikor végre berohantak a készenléti rendőrök, akik nehezen megmagyarázható módon nem a többezres Loki-B közép előtt álltak – nevükhöz illően – készenlétben, hanem az átellenes kapunál, a félelmetes, tizenöt fős paksi „armada” előtt. Ekkor a bátor debreceni vitézek, akik előzőleg körülbelül százszoros túlerőben, halált megvető merészséggel tépdesték le a mezeket „kedvenceikről”, hanyatt-homlok futásnak eredtek, s mint akik jól végezték a dolguk, visszamásztak a lelátóra.

A rendbontás a tribünre is átterjedt, Szima Gábor tulajdonos a VIP-páholyban kapott a fejére néhány zacskó szotyolát, miután a közönség kórusban kántálta, hogy „Szima, takarodj!”

A kilencvenes évek elején, amikor törzsvendég voltam néhai Simon Tibi Hegedűs Gyula utcai sörözőjében, közvetlen közelről lehettem szemtanúja annak az evolúciós folyamatnak, ahogy bizonyos szurkolói elemek szép lassan átvették a hatalmat a Ferencvárosi Torna Clubban, módszeresen megfélemlítve játékost, edzőt, vezetőt egyaránt. Ez a folyamat csúcsosodott ki a tizenhét évvel ezelőtti Üllői úti horrorban. Debrecenben ettől még – hála istennek – messze vannak, de szombat este már tapintható volt az a hangulat, amely nagyjából „a klub mi vagyunk” vagy inkább „a klub a miénk” mottóval írható körül.

Ez azonban egyszerűen nem igaz. A nagyerdei kemény fickók súlyos szereptévesztésben vannak. A klub sohasem a szurkolóé – legyen akármennyire önfeláldozó, kísérje el hóban, fagyban, kánikulában is a világ végére a kedvenceit, költse utolsó megtakarított fillérét a vonat- vagy meccsjegyre. A klub – és most elnézést kérek, mert közhelyet mondok – a tulajdonosé. Jelen esetben Szima Gáboré. Aki lehet, hogy nem a megfelelő játékosokra költi a pénzét, még az is lehet, hogy kevesebbet költ a kelleténél, de hogy mennyit és kire költ, ahhoz a szurkolónak semmi köze.

A szurkoló két dolgot tehet. Vagy kimegy a meccsre, vagy nem megy ki. Ha otthon marad, az tiszta sor, ez neki elidegeníthetetlen joga. Ha viszont kimegy a meccsre, akkor legfeljebb ordítozhat, de azt is csak bizonyos keretek között, mert különben megbüntetik a klubját. A pályára, vagy ahogy mostanság rettenetes nyelvi szörnyszülöttel illetik, a „sportzónába” azonban semmiképpen sem teheti be a lábát.

És most jön a debreceni „szombat esti láz” legbizarrabb fordulata.

Egyetlen olyan játékos vagy edző sem akadt a Nagyerdei Stadionban, aki elítélte volna az őket számonkérő erős fiúkat. Mi több, Tőzsér Dániel, a játékos-pályafutását befejező csapatkapitány egyenesen védelmébe vette a mezletépőket, pofozkodókat, mondván, hogy ennyi még belefér, és ő különben sem látott semmiféle tettlegességet. Lelke rajta…

Mármost két eset lehetséges. Az egyik, hogy Tőzsér tényleg úgy gondolja, ennyi még belefér. Mármint a betódulás, mezszaggatás, pofozkodás.

A másik: megfelelési kényszerből mondja mindezt, mert tart a szurkolóktól. Pláne úgy, hogy a hírek szerint klubvezetői terveket is forgat a fejében, akkor pedig nem árt jóban lenni a drukkerekkel, adott esetben még a kegyeiket is keresve.

Egyik verzió rosszabb a másiknál.

Talán nem véletlen, hogy a Loki most 27 év után újból ismerkedik az NB II hangulatával.