Szerencsésebb volt a Veszprém a válogatottnál

A Nemzeti Sport, a Magyar Nemzet, az Origo és a Magyar Kézilabda-szövetség közös játéka, A kézisek kézise az esélyesek bemutatásával, a múlt felelevenítésével elérkezett a kilencvenes évekig. Férfiválogatottunk többnyire szürkén játszott a világversenyeken, 1997-ben a világbajnoki negyedik hellyel állította helyre a renoméját. Idehaza a Veszprém egyértelmű hegemóniára tett szert, sőt 1992-ben a KEK-et is megnyerte.

Éles József vezetőként képviselheti csapatát a nagy Veszprém ellen Fotó: Mirkó István

Merész húzással kezdte a kilencvenes éveket az egyre magasabbra törő veszprémi férfi-kézilabdaklub, amelyet akkoriban VÁÉV Bramac SE-nek hívtak. Dacára annak, hogy az oroszok nem voltak éppen túl népszerűek Magyarországon akkortájt, a rendszerváltás előestéjén Valerij Melnyiket szerződtette edzőnek, s vele együtt érkezett két orosz játékos is, a BEK-győztes beálló, Jurij Zsitnyikov és a balszélső Igor Zubjuk, akik egyben a klub történetének első légiósai lettek. A szurkolók nem repestek az örömtől, főleg, amikor Igor Szazankov is követte őket.

Melnyik összeférhetetlen figurának bizonyult. A rossz nyelvek szerint miatta hagyta el a klubot Pribék István, de Éles Józseffel sem jöttek ki. A Bramac ráadásul Melnyik adminisztratív hibája miatt elveszítette a bajnokságot – hozzájárulva az Elektromos máig utolsó elsőségéhez –, és az idény végére összeesett a Kupagyőztesek Európa Kupájában is. Pedig az elődöntőig magabiztosan menetelt, s az első mérkőzésen ott is meggyőzően, 20-15-re felülmúlta a Pecsenye András vezette német TSV Milbertshofent. Aztán kiderült, Melnyik már a kinti mérkőzés előtt tárgyalt a német klub vezetőivel, s valószínűleg meg is egyezett velük. Majd a visszavágóra érthetetlenül megkeverte a magyar együttes összeállítását, amely 23-15-re elveszítette az „augsburgi csata” néven elhíresült összecsapást. Sokan a bírókat, még többen Melnyiket hibáztatták, de lényeg, hogy a nagy lehetőségek előtt álló Bramac mindent elbukott.

Ebből azonban erőt merített, és képes volt az alapvető változtatásra. Az arrogánsan távozó Melnyik helyére a következő, 1991–92-es idényben a győri Joósz Attila ült, aki elöl Éles József, hátul pedig Csoknyai István köré építette a csapatot, amelyben ott játszott Gulyás István és Sótonyi László is, az ifik közül pedig felhozta a kapuba Lepsényi Sándor mellé Perger Zsoltot. A megújított VÁÉV Bramac csodát tett, a KEK-ben is megállíthatatlan volt, s a fináléban újra a Milbertshofennel találkozott, amelyet – a betegeskedő Anatolij Jevtusenko helyére előrerukkolt – Melnyik vezetett. A szovjet tréner a párbaj előtt lekicsinylően nyilatkozott a veszprémi csapatról, amely ehhez képest itthon tíz góllal (24-14) döngölte a földbe; a csapat vezére, Éles József hétszer talált be a vendégkapuba. A visszavágón az akkor már a lelátón ülő Melnyik még mindig a németeket tartotta favoritnak, de a Bramac 27-20-as győzelme azt jelentette, hogy a Bp. Honvéd (1982) és a Rába ETO (1986) után a Veszprém a harmadik magyar csapatként nyert nemzetközi kupát.

Az évtized során a klub még kétszer jutott a KEK döntőjébe, de 1993-ban a francia OM Vitrolles, 1997-ben pedig a spanyol Bidasoa Irún csapatától szenvedett vereséget. Viszont ettől az évtizedtől számolhatjuk a gárda hazai hegemóniáját, ugyanis a kilencvenes években hétszer szerezte meg a magyar bajnoki címet, nyolcszor hódította el a Magyar Kupát, a gólkirály és világválogatott Éles Józsefet pedig háromszor választották meg az év magyar kézilabdázójának (1992, 1993, 1997).

Eközben a magyar férfiválogatott közel sem szerepelt olyan jól, ahogy azt mindenki remélte. A gárda az évtized során egyetlen olimpiára jutott csak ki, az 1992-es barcelonai nyári játékokon a Joósz Attila vezette együttes hetedik lett.

Éles József a klubjával aratta legnagyobb sikereit
Fotó: Mirkó István

Az 1993-as világbajnokságon sem ért el átütő eredményt a nemzeti csapat, Svédországban tizenegyedik lett, 1995-ben, Izlandon pedig, miután alulmaradt Tunéziával szemben, már a csoportjából kiesett, és a tizenhetedik helyen végzett. A két tornán kilenc vereség mellett mindössze három győzelmet sikerült felmutatni, azok közül kettőt az Egyesült Államok, egyet pedig Egyiptom ellen. Sovány vigasz, hogy 1993-ban Éles József 41 találattal, hármas holtversenyben gólkirály lett.

Aztán az 1997-es vb-n Japánban végre megmutatta a Vass Sándor vezette válogatott, hogy mire képes. A keretben az akkor már világklasszis Éles mellett ott volt Csoknyai István, Gulyás István, Pásztor István, Sótonyi László, Mezei Richárd és Szathmári János is. A csapat a D csoport második helyén végzett, az egyenes kieséses szakaszban előbb legyűrte Csehországot, majd Izlandot, ezzel bejutott a legjobb négy közé. Mégis lemaradt az éremről, mert a svédektől, majd a bronzmeccsen – egyetlen góllal – a címvédő franciáktól is kikapott, így végül negyedik lett.

Az 1994-ben induló, ekkor még csak tizenkét csapatos Európa-bajnokságokon az évtized folyamán háromból egyszer sem tudtunk a csoportkörökön túljutni. Az 1998-as olaszországi kontinensviadalon hatodik lett az együttes, ami nem rossz eredmény, főleg, hogy mindmáig ez a magyar válogatott legjobb Eb-szereplése.