Lisztes Krisztián minden héten az utolsó meccsére készül

Egy kávézóban találkoztunk, és amikor befejeztük a beszélgetést, az ő kávéját a felszolgáló hölgy nem engedte kifizetni, mert Lisztes Krisztián a gyerekkorának nagy kedvence, akiről még azt is tudta, hogy a Ferencváros ifjú titánjaként ő szerezte a magyar futball első gólját a Bajnokok Ligája csoportkörében huszonöt évvel ezelőtt. Tegyük hozzá: Lisztes Krisztián 49-szeres válogatott, és a Werder Bremennel Bundesliga-bajnok.

20201001 Budapest Lisztes Krisztián labdarúgó Magyar Nemzet fotó: Mirkó István (MI) Fotó: Mirkó István

– Mit csinált kedden háromnegyed tizenegy körül? Segítek: az utolsó percek mentek éppen a Ferencváros és a Molde meccsén.

– A fiammal néztem a tévét, és bevallom, a Celtic és a Dinamo Zagreb elleni mérkőzéseket szenvedélyesebben éltem meg. Most egyáltalán nem ugráltam vagy izgultam. Nyugodt voltam az utolsó nehéz húsz perc ellenére, mert ez a csapat nagyon megérdemelte, hogy bejusson a Bajnokok Ligája csoportkörébe. Kicsit rányomta a bélyegét a meccsre, hogy a Fradi számított esélyesnek, de a játék minősége ezúttal közömbös volt, és boldogan feküdtem le ezzel a tudattal, hogy ez megvan.

– Mi az az erény, ami elvitte idáig ezt a Ferencvárost?

– Ahogy Szergej Rebrov is elmondta, a kemény munka. A szervezettség, az, hogy mindenki tudja, mi a feladata, egy csapatnak nagyon sokat segíthet abban, hogy a nála jobbat is legyőzze. A Celtic és a Zagreb elleni továbbjutás vitathatatlanul a bravúr kategóriájába tartozik. Sikerült olyan játékosokat szerződtetni, akiknek helyük van a csapatban, motiváltak is, és erről szólva muszáj megemlíteni Hajnal Tamás érdemeit. Ő nemcsak azért kapott kulcspozíciót a klubnál, mert itt volt játékos, hanem mert készült, sőt felkészült erre a feladatra. Az ő érkezésével tudatosabb lett a játékospolitika, remek érzéke van ehhez a munkához.

– Thomas Doll idején mi hiányzott?

– Az volt a baj, hogy a legjobbak mindig elmentek, és az európai kupák selejtezői közben még mindig zajlott a csapatépítés. A klub tanult a hibáiból, és Hajnal Tamás belépésével a játékosok szerződtetése tudatosabbá és jobban időzítetté vált.

Fotó: Mirkó István

– Össze lehet hasonlítani ezt a sikert a huszonöt évvel ezelőttivel?

– A kérdés az, hogy érdemes-e összehasonlítani. Más volt a futball, más volt a kiírás. Akkor nálunk több volt a saját nevelésű magyar játékos, de mielőtt félreértené, a mai viszonyok között az is nagyszerű, hogy a Molde elleni kezdőcsapatban négy magyar játékos kapott helyet, még ha egyik sem a Fradi nevelése. Úgy látom, a klub ebben is szeretne előbbre lépni, ám most az a lényeg, hogy Szergej Rebrov a maga határozott elképzeléseivel eredményes tud lenni, a keret pedig elég bő, tehát minden posztra van több hasonló képességű játékos. A szurkolók tudnak azonosulni ezekkel a játékosokkal, a légiósokkal is, mert látják, hogy mindent megtesznek a klubért.

– Huszonöt éve a csoportban megkapták a regnáló BL-győztes Ajaxot és a Real Madridot a Grasshopper mellett. Amikor megtudta a sorsolást, sokkolta vagy motiválta?

– Motivált mindannyiunkat. Létezik papírforma, de az nem mindenható. Ha az első meccsen nincs a kiállítás a Grasshopperből Zürichben, ha Hajdu Attila nem véd tizenegyest, ha nálunk nincs néhány remek teljesítmény, nem nyerünk, de így volt, és a sok hiányzó ellenére nyertünk, az első forduló után vezettük is a csoportot. A Real Madriddal pedig itthon döntetlent játszottunk, erre sem számított senki sem.

– Most a sorsolás parádés: Juventus, Barcelona, Dinamo Kijev.

– Sima ügy! Szerintem nagyon jó, hiszen a Fradi elhozza Budapestre Lionel Messit és Cristiano Ronaldót, lehetnek nézők is, ki kell élvezni ezeket a lehetőségeket.

– Menjünk vissza újra a múltba: újpesti srácból hogyan lett ferencvárosi sztár?

– Úgy, hogy Újpesten a szomszéd Zsiga bácsi nagy Fradi-szurkoló volt, és elvitt egyszer egy Volán–Fradi meccsre. Az nálam mindent meghatározott. Később átköltöztünk Békásmegyerre, majd vissza Újpestre, de nálam a Fradi volt a csúcs. Azt pedig éreztem, hogy a foci nekem való. A bátyám vitt magával játszani, mindig idősebbek között fociztam, és nagyon élveztem. Aztán egy tornán az iskolai csapattal mindenkit, így a Fradit is legyőztük, és Kaszás Pál, a Fradi utánpótlásának vezetője felfigyelt rám. Az édesapám nyolcéves koromban elhunyt, Kaszás Pál lett az apapótlóm, nagyon sokat köszönhetek neki. A Külkerben fociztam akkor igazoltan, amely Újpestre küldte a legjobbjait, és nem akart kiadni. Kaszás eljött, adott a klubnak három labdát, és elengedtek. Nem sokkal később a Fradi ifivel tíz-nullra győztük le az Újpestet, akkor már biztos voltam benne, hogy jó helyre kerültem.

– Fiatalon, tizenhét évesen játszott először a Ferencvárosban, majd két évvel később már a Bajnokok Ligájában írt történelmet. Milyen volt kamaszként belépni az első csapat öltözőjébe?

– Azt sem tudtam, kinek hogyan köszönjek. Nyilasi Tibor volt az edző, mindenki tegezte, de én nem mertem, hiszen gyerekként őt mint bálványt néztem a meccseken. Néhány új társam a gombfocicsapatomban is szerepelt nem sokkal korábban, viszont mindenki nagyon segítőkész volt, hamar be tudtam illeszkedni.

– Gyorsan külföldre, a német Stuttgarthoz kerül. Mindenki a születésnapjára kapott Mercedesről és a játékjogával kapcsolatos szélhámosságokról beszélt. Nagyon zavarta?

– A Mercedest valóban megkaptam a Stuttgarttól, amikor még itthon játszottam, de nem a születésnapomra, hanem használatra, később vissza is kellett adnom. Amúgy friss jogosítvánnyal jobban örültem volna egy kisebb autónak, de ki az, aki egy Lada után visszautasítana egy Mercedest? Ami pedig azt illeti, hogy a Fradi eladta a játékjogomat egy kft.-nek, arról fogalmam sem volt. Én csak azzal törődtem, hogy Stuttgartban minél hamarabb beilleszkedjem és elfogadtassam magamat, minden másról csak később értesültem.

– A Bundesligában végül a Werder Bremennel ért a csúcsra, és amíg élek, nem felejtem el, hogy amikor a csapat bajnok lett, ön mankókkal ugrált a többiek közé ünnepelni.

– A Bochum elleni meccsen ragadt le a lábam, elszakadt a térdszalagom, és vitt magával egy darabot a porcból is, ez volt a nagy baj. Alapember voltam a csapatban, amely utána évekig szerepelhetett a Bajnokok Ligájában. Az a Bréma korábban olyan volt, mint előtte a Fradi: emberileg is nagyon összetartottunk, remek közösség volt.

– Utána?

– Voltam próbajátékon a Chievónál, a Wiganben, a Hajduk Splitnél, de sérült lábbal egyik sem kecsegtetett jóval. Szerződtetett a Mönchengladbach, előtte kaptam egy injekciót, de megmondták, ez két hétig lesz jó. Így is lett. Mehettem volna Katarba is, de rossz volt a térdem. Mindent megpróbáltam, de nem lett jobb. Hazajöttem, és az az érdekes, hogy Splitben azt mondták, szerződést nem adnak, de addig maradhatok náluk rehabilitáción, ameddig csak akarok, ugyanakkor itthon a Fradiba visszatérve a gondoskodásnak a jelét sem éreztem.

– Sokakat meglepett, hogy a nyáron a fiával együtt elhagyta a Fradit, ahol a tizenöt éveseket edzette. Miért?

– Ez tévedés, mert a fiam maradt. Jó volt törődni vele, mert amikor sérülten küszködtem, kevés időt töltöttem a gyerekeimmel, de már ideje teljesen elengedni, harcoljon meg maga a sikereiért. Egzisztenciális kényszer szerencsére nincs rajtam, ám jó átadni, amit tudok, most egy utánpótlás-nevelő klubnál teszem ezt meg, és egyszer majd talán a felnőttek között is dolgozhatok.

– Az öregfiúk között máig játszik a Fradiban. Hogy megy?

– Mindig úgy megyek, hogy ez lesz utolsó meccsem. Utána két napig nem tudok járni, de aztán elmúlik ez a két nap, aztán megint megyek. Ilyen ez a futball, nehéz a közegéből kiszabadulni, és ha igazán belegondolok, nem is tudok, nem is akarok.