Álmomban

Álmomban futballmeccsen jártam. Szép volt, eleven és igaz. Kár, hogy álom volt csupán.

Vidéki pálya lehetett, lelátó nélküli, körbe korlátos, könyöklős, mert úgy rémlik, én is ott álltam, s támasztottam a korlátot.

Csak az nem rémlik, hogyan jutottam oda. Arra tisztán emlékszem, hogy meccs zaja – síp, harsány utasítás, felhördülés, a labda pufogása – és a játék ígérete csábított oda, ám egy darabig megszeppenten álltam a bezárt kapuk előtt.

Mégis ott voltam. S amikor már ott voltam, s támasztottam a korlátot, senki nem jött oda, hogy mit keresek én itt, mikor zárt kapus a rendezvény, tombol a járvány, veszélyben vagyok, és veszélyt hozhatok másokra, a szabály az szabály, és így tovább. Hogy jutottam oda? Ha megfeszítenek, se tudnám megmondani.

És úgy rémlik, mások is voltak ott, lehettünk vagy százan, szépen elosztva. Ha az IKEA-ban álltunk volna sorba préselt fűrészporbútorért, azt mondanám, szépen tartottuk a szociális távolságot. Okosan viselkedtünk; ha faluhelyen ez nem hangzana furcsán, azt mondanám, intelligensen. Összenevetgéltünk még az ellen drukkereivel is, büszkén és igazul, így kell ezt csinálni, ha-ha, rápirítunk a nagyokra, többen vagyunk, mint egy NB I-es, mit NB I-es, mint egy BL-meccsen! Ha-ha, nevetgéltünk kicsit polgárpukkasztón, de azért tisztelettudóan és szabálytisztelően.

A pályán a két szomszédvár küzdött egymással, meg persze a pálya állapotával, az átkozott göröngyökkel, amelyekről olyan kiszámíthatatlanul tud pattanni a labda, hogy nemcsak a vidéki centert tréfálja meg, megtréfálná biz’ az Messit is. Küzdöttek a fiúk, de nem ingerkedtek a kelletnél jobban, mintha a járvány, a sok szabály őket is megérintette volna, valahogy olyan fegyelmezetten tették a dolgukat. Ha nem is jó, úgy mondanám, szép volt a játék is, olyan, amilyen a régi időkben lehetett, amikor az emberek nem szidták még csúful egymás anyját, inkább magukban keresték a hibát.

Mi meg támasztottuk a korlátot, élveztük az oxigéndús hűs levegőt, arcunkat szikrázó napsütés melengette, s boldogok voltunk, hogy kicsit végre kiszabadultunk a bezártságból a még nagyobb bezártság beköszönte előtt. A szél is lengedezett kissé, csak annyira, hogy ne legyen metsző a hidegben, s a nap ereje azért győzedelmeskedjen felette. S ettől még nagyobb biztonságban éreztem magam. Elképzeltem, ahogy jön felém a gonosz vírus, éppen landolni akarna a vállamon, hogy aztán onnan a nyálkahártyám felé lopakodjon, de – huss! – jött egy fuvallat, s elvitte a gazt, hanyatt-homlok menekült.

Ott voltam, mondom. Vagy álmodtam csupán?

Igen, álom lehetett csupán, mert a valóságba visszazökkenve sehogy sem lelem a választ arra, hogyan vert gyökeret bennem az érzés, hogy egyszerre voltam néző és játékos. Mert tisztán láttam magam, ahogy én is együtt lüktettem a játékkal, néha talán ügyetlenül és vágta helyett csoszogósan, de azért rúgtam a labdát becsülettel, és jól szórakoztam.

Talán két pálya is volt ott egyszerre? Így történhetett, hogy az egyiken néző, a másikon pedig játékos voltam. Talán. Nem tudom. Az álmai megcsalják az embert. De szép volt, igaz és eleven.

Álmomban így láttam.