És amikor az arcok lassan lárvaszerűvé váltak, a társaság tagjai pedig egyre inkább hasonlítani kezdtek saját halotti maszkjukra, 1991. május 9-én délután fél hatkor a Mikes-különítmény elérte úti célját, a Márvány-tenger partján fekvő Tekirdağot. A fogadtatás szívet melengető volt, a tekirdaği tiszteletbeli magyar konzul, Erken Erdoğan úr vendégszeretete határtalan, az alapos tisztálkodás, az ágyban alvás, a konzervmenütől való elköszönés lehetőségét mennyei jótéteménynek éreztük. A „madzsar” múzeumként ismert Mikes-emlékházban Vásáry István, Magyarország isztambuli főkonzulja vezette körbe a társaságot, a kopjafa pedig elfoglalhatta helyét az íróasztalon, amelyen a hagyomány szerint egykoron megszülettek az „édes nénémnek” címzett halhatatlan levelek. Azt már csak az „elvetemült” futók érthetik, hogy ezek, illetve kilencszáz kilométer megtétele után miért tartotta fontosnak a csapat az isztambuli Aranyszarv-félmaratoni versenyen való részvételt.
Harminc év múltán megfogyatkozva – időközben eltávozott közülünk a futó Ferencz János, az újságíró Áros Károly és Costoiu Sándor gépkocsivezető –, de örömmel találkoztak egymással Sepsiszentgyörgyön a csapat tagjai. Mindannyiunk meglepetésére az emlékezet titkos fiókjaiból ezúttal is előkerültek eddig ismeretlen momentumok, vagy csak olyanok, amelyekre ma már mindenki másképp emlékszik. A magam részéről pedig változatlanul ízlelgetem a gondolatot, és mérhetetlen büszkeség tölt el. Félve mondom ki, ma sem hiszem el: 1991 májusában elfutottunk Zágontól Rodostóig…
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!