Ajándékot kaptunk a görögöktől, aztán súlyos árat fizettünk érte

Märcz Tamás szövetségi kapitány és Varga Dénes csapatkapitány is elismeri, a görögök megérdemelten nyertek ellenünk a férfi-vízilabdatorna elődöntőjében. Sportszerűségből tehát jeles. Előzetesen azonban szinte mindenki úgy kalkulált, meg tudjuk verni a görögöket, sőt szinte ajándék, hogy velük vívhatunk olimpiai elődöntőt.

Amikor ennek a végére ért, megkérdeztem tőle: csupán szakmai okai vannak-e a vereségnek, vagy lehetnek lelkiek is?

A kérdés érezhetően rosszul érintette, mert azt kezdte ecsetelni, mennyire jó a hangulat a csapaton belül, amit a horvátok elleni győzelem még tovább emelt.

Persze, nyilván. Egy olimpián mitől is lenne rossz a hangulat, ha a csapat bejut az elődöntőbe. 

Az ellenünk megnyert meccs is erre utalt, de aki közelebbről ismeri őket, fokozottan állítja, a görögöknél nem csupán jó a hangulat, a görög játékosok szinte testvéri közösséget alkotnak. Mint a magyarok a Kemény-korszak első éveiben, amikor egy emberként úgy írták alá a kapitánynak címzett üzenetet,  hogy „a csapatod”.

Ettől önmagában még nem megy be a lövés, nem ül a blokk, nem véd a kapus, de a vízilabdában tényleg nüanszok döntenek. A görög válogatott kis túlzással egyetlen klubra, az Olimpiakoszra épül, a görögök mindent az olimpiára tettek föl.

S mi? A szavak szintjén nyilván. De ha végiggondoljuk a mögöttünk hagyott öt évet, akkor mégsem lehetünk ebben teljesen biztosak. A magyar pólót is átszövi a parciális klubérdek, ám amit az adott pillanatban fontosnak gondolunk, az utólag szinte jelentéktelen epizóddá sikkad.

Csak az olimpia számít. Ilyenkor tisztán látjuk. E szerint is kellene szabni a mellényt. Ami most kicsit lötyög rajtunk, igaz, a bronzmeccsen még lehet rajta igazítani.