Olyan meccset vesztett el a magyar férfi-vízilabdaválogatott, amelyet nem lett volna szabad elveszítenie. Sem a múlt, sem a jelen alapján. Ha hasonlatot próbálunk találni, mintha a görög labdarúgó-válogatott a brazilt győzné le világbajnoki elődöntőben. A vb-n még csak érmet sem szerzett csapat az ötszörös világbajnokot.
Nos, a görög pólósok Eb-n, vb-n szereztek már érmet, ám eddigi legjobb olimpiai szereplésük az athéni negyedik hely 2004-ből. Ahol és amikor a mieink győztek. Akkor nyolcadszor, amit a kilencedik négy év múlva Pekingben követett. A 2012-es olimpia ötödik helyét rákenhetjük a megkésett generációváltás számlájára, ugyanez négy év múlva már nem lehetett magyarázat az újabb csalódást keltő ötödik helyre.
Tokióban megszerezhetjük még a bronzérmet, de a szereplés akkor is csalódás. Csalódás, mert ajándékot kaptunk. No, nem a görögtől, hanem magát a görögöt.
Iskolapéldája annak, hogy kinevetjük, aki az olimpia előtt azt állítja, a görögökkel mérkőzhetünk az elődöntőben. S ki lesz az ellenfél a döntőben? – kérdeztünk volna vissza azonnal.
S most nem tudunk mást tenni, mint hogy gratulálunk, s elismerjük, a görögök voltak a jobbak. Ezt tette Märcz Tamás szövetségi kapitány és Varga Dénes, a válogatott csapatkapitánya is.
– A védekezéssel nem volt gond, elöl viszont nem találtuk a réseket. Emberelőnyből is bravúr vagy szerencse kellett a gólokhoz, mintha akcióból lőttük volna őket – értékelt higgadtan Varga Dénes, a levertségnek a jelét sem mutatva.
– Nagyon jó görög csapat ellen kaptunk ki, az ellenfelünk a mai mérkőzés alapján mindenképpen megérdemelten jutott döntőbe – mondta ki Märcz Tamás, aztán részletesebben elemezte a szakmai finomságokat.
– Nagyjából kialakult már az elején az a fajta játék, amit a görög csapat ellen lehet játszani, vagy amit kénytelen játszani a mindenkori rivális. Pontosan támadtak, jól zártak vissza, nem nagyon tudtuk a gyors vízilabda felé terelni a játékot, ami nekünk sokkal jobban kedvezett volna. Ránk erőltették a játékukat, pontos védekezésekkel kiszorítottak minket, hogy jó néhány lövőhelyzetben ne tudjunk úgy kapura lőni, ahogy szeretnénk. Nem előztük meg ezeket a pillanatokat, nem tettünk bele esetleg még egy passzt, valamifajta fifikát. Szeretik a görögök az előny-hátrány játékot, ebben ők nagyon jók. Ma is jobbak voltak ebben a játékszituációban, egy-két befejezésnél mindenképpen, és ez pont elég volt nekik ahhoz, hogy megnyerjék ezt a mérkőzést. Jó volt a kapusuk, de ennél fontosabb, hogy nagyon sok blokk jött be nekik, nem tudtuk eljuttatni a labdát a kapuig. Ez az ő védelmüket dicséri, és megmutatja a mi lassúságunkat, pontatlanságunkat ezen a napon. Az elején a kapura lövéseink nem voltak jó lövések. Próbáltuk megtörni őket ezekkel a lövésekkel, és így egy kicsit gyorsítani a játékon, de ez nem sikerült. Nem mondom, hogy felhoztuk őket ezekkel a pontatlanságokkal, hiszen három negyeden keresztül fej fej mellett haladtunk. Tény, hogy az emberfórokat nem tudtuk elég gyorsan és fantáziadúsan forgatni, a végén pedig egy-két rossz passz is belecsúszott. Ezzel együtt végig bízott a csapat szerintem abban, hogy az utolsó pillanatban beérjük őket. Mindenki becsülettel küzdött és akarta a sikert. Ugyanakkor, ha meg akarunk nyerni egy elődöntőt, olvasni kell az előttünk álló védelmet és gyorsulni, hogy jó döntéseket hozzunk.
Amikor ennek a végére ért, megkérdeztem tőle: csupán szakmai okai vannak-e a vereségnek, vagy lehetnek lelkiek is?
A kérdés érezhetően rosszul érintette, mert azt kezdte ecsetelni, mennyire jó a hangulat a csapaton belül, amit a horvátok elleni győzelem még tovább emelt.
Persze, nyilván. Egy olimpián mitől is lenne rossz a hangulat, ha a csapat bejut az elődöntőbe.
Az ellenünk megnyert meccs is erre utalt, de aki közelebbről ismeri őket, fokozottan állítja, a görögöknél nem csupán jó a hangulat, a görög játékosok szinte testvéri közösséget alkotnak. Mint a magyarok a Kemény-korszak első éveiben, amikor egy emberként úgy írták alá a kapitánynak címzett üzenetet, hogy „a csapatod”.
Ettől önmagában még nem megy be a lövés, nem ül a blokk, nem véd a kapus, de a vízilabdában tényleg nüanszok döntenek. A görög válogatott kis túlzással egyetlen klubra, az Olimpiakoszra épül, a görögök mindent az olimpiára tettek föl.
S mi? A szavak szintjén nyilván. De ha végiggondoljuk a mögöttünk hagyott öt évet, akkor mégsem lehetünk ebben teljesen biztosak. A magyar pólót is átszövi a parciális klubérdek, ám amit az adott pillanatban fontosnak gondolunk, az utólag szinte jelentéktelen epizóddá sikkad.
Csak az olimpia számít. Ilyenkor tisztán látjuk. E szerint is kellene szabni a mellényt. Ami most kicsit lötyög rajtunk, igaz, a bronzmeccsen még lehet rajta igazítani.
