Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, azaz lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát. Ki ne ismerné-e közmondást! Sokan az eredetével is tisztában vannak, a két országban az érett feudalizmus korában a nemesség lényegében hasonló jogállást élvezett, s Báthori István alatt közös uralkodója volt. Később mindkét nemzet évszázadokon át küzdött az önállóságáért – alkalmasint egymást segítve –, s a barátság a II. világháború vérzivatarában is erősebb köteléknek számított a szövetségi függőségnél.
A globalizmus korában, láthatjuk, a nemzettudat ijesztően felpuhul, a nemzetek nemhogy egymást, magukat se nagyon szeretik, a lengyel–magyar barátság mégis reneszánszát éli. Valljuk be, elsősorban a lengyeleknek köszönhetően.
A rendszerváltozás előtti években a lengyel, magyar – két jó barát nálunk a múltból itt maradt színfolt volt csupán, hasonlatos ahhoz, hogy a labanc osztrákokkal szemben mi vagyunk a kurucok – de persze amikor megnyíltak a határok, nem voltunk ilyen finnyásak, tömegesen rohantunk „osztrákba” bevásárolni. Aki akkortájt megfordult Lengyelországban, meglepődött azon, hogy a lengyelek nem csak a egy jópofa mondás erejéig tekintettek ránk barátokként.
Mára ez az érzés kölcsönös, s nem csupán a legtöbb esetben közös politikai érdek táplálja. Hanem leglátványosabb megnyilvánulásaként a sportbarátság. Azon belül is mindenekelőtt a sokat szidott, megbélyegzett ultramozgalom. Igen, a futballszurkolók között akadnak nehézfiúk, bárdolatlanul erőszakoskodók is, ugyanakkor sugárzik róluk, korunkban ők azok a bátrak, akik mernek, akik akkor sem futamodnának meg, hogy ha – ne adja Isten – az ország, a haza veszélybe kerülne.
Az a taps, ami hétfő este a magyar himnusz alatt betöltötte a varsói nemzeti stadiont, elsősorban talán nem is a magyar játékosoknak, hanem nekik, a szurkolóknak szólt.
Nekik, akik annak ellenére ott voltak az arénában, hogy voltaképpen ott sem lehettek volna. Különös éjszaka volt. Megható, bizsergető, s nem csak a 2-1-es magyar győzelemnek köszönhetően. A labdarúgás nemzetközi vezérei, akik erre a mérkőzésre kitiltották a magyar drukkereket a stadionból, aligha értik, hogy mi történt. A két balhésnak, mi több, rasszistának bélyegzett tábor tagjai egymást tisztelve buzdították a csapatukat. Sőt a másikat is. Magyar szurkolók nem csupán bejutottak a stadionba, annak egyik pontján úgy százan még össze is verődtek, s a másik félidőben szinte kizárólag a „Polska! Węgry!” rigmust kiabálták, így, lengyelül.
A lengyel–magyar barátság nem csak a stadionban volt jelen. A lengyelek piros-fehér-zöld színekkel világították meg Varsó egyik jelképét, az irdatlan magas kultúrpalotát. Magyarként a kivételezettséget magam is többször megtapasztaltam. Hivatalos helyzetben, az országba való belépéskor ugyanúgy, mint kötetlenül, étteremben. Amikor a pincérnő rövid dialógusunkból megtudta, hogy magyar vagyok, mintegy ajándékul egy kupica vodkát hozott, s mert azt akkor kénytelen voltam visszautasítani, hamarosan visszatért egy süteménnyel.
Lengyel, magyar – két jó barát. Jó érzés újra és újra megtapasztalni, hogy a lengyelek tényleg szeretnek minket. Sose legyünk restek ezt viszonozni.
Borítókép: A magyar válogatott a magyar himnusz alatt a varsói stadionban. Nem csak nekik szólt a taps (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)
