– Mi az, amiben különösen jó volt, amiben kiemelkedett a többiek közül? Ami miatt Nyilasinál rögtön a kezdőcsapatban kapott helyet?
– Legnagyobb erényem talán a rúgótechnikám volt, jobbal, ballal is tudtam indítani, jó volt a helyzetfelismerésem, ha beindult a csatár, már tettem is elé a labdát. Mindez persze utólag derült ki, nyilván Nyilasi ezt is látta bennem. Tibi bá eleinte emberfogóként számított rám. Az ellenfél két csatárának egyikét kellett semlegesítenem, a másikat általában Limpergernek, és a kor játékrendszere szerint mögöttünk játszott a söprögető, nálunk Pintér Attila. Nem voltam különösebben gyors, az angol tulajdonos idejében végeztek fotocellás felméréseket, labda nélkül a társaság második feléhez tartoztam. De amikor labdavezetés közben mérték az időt, már a legjobbak között voltam – harminchat évesen is. Fel tudtam gyorsulni, ezért mertem szólókra vállalkozni. Lehetőleg a rám támadókkal ellentétes oldalon vezettem a labdát.
– Felvetődött önben, hogy válogatott lesz?
– Csak amikor már stabilan játszottam a Ferencvárosban. De vágyszinten már gyerekkoromban ott motoszkált bennem. Emlékszem, a tévében közvetített válogatott mérkőzésekre, a kamera közelről mutatta a futballistákat, ahogy rágóznak vagy éppen a szívükre tett kézzel hallgatják a Himnuszt. Persze én is együtt énekeltem velük, s próbáltam azt csinálni, amit a képernyőn a menőktől láttam. Apám és a bátyám nem vettek komolyan, ezen néha duzzogtam, mondtam is nekik: „Meglátjátok, egyszer én is ott fogok állni!” Ez 1991. szeptember 11-én jött el, Mészöly Kálmán az írek elleni felkészülési mérkőzésen küldött pályára.
– Milyen volt az 1992-ben bajnoki aranyérmet nyerő Fradi?
– Balogh Tonóval, Simon Tibivel, Telek Mancival, Keller Faterral, Kuznyecovval, szegény Focival, Floresszel, Wukóval és a többiekkel remekül megértettük egymást. Sohasem felejtem el, miután idegenben 2-0-ra legyőztük a Diósgyőrt és jöttünk haza, az út mentén a házakon Fradi-zászló lengett, mintha az egész ország fradista lett volna.
– Ne feledjük, tizenegy esztendő után lett ismét bajnok a Ferencváros!
– Persze, ez sokat számított! Tizenegy szűk esztendő után már ideje volt az aranyéremnek. A tavaszi tizenöt fordulóból még a kétpontos rendszerben tizenhármat megnyertünk és két döntetlenünk volt. A Vác ott lihegett a nyakunkon, ezzel kapcsolatban van egy történetem: a Vác bajnokiján bemondták, hogy Diósgyőr—FTC 2-0 – aztán persze helyesbítettek. Utaztunk a válogatott edzőtáborába, a váciak kapusa, Koszta is kerettag volt. Mi, fradisták kérdeztük tőle: „Te, Jani, milyen volt egy-két percig bajnoknak lenni?” Kiabálva kergetett minket a folyosón. Na, akkor labda nélkül is gyorsan futottam…
– Ha azt mondom, Nyilasi Tibor…
– …én azt, hogy a második apám. Amikor 1990 és 1994 között először volt edzőm, bajnoki aranyérmet és három alkalommal Magyar Kupát nyertünk, de ezek csupán számok. Mert amikor a Portótól kölcsönben visszajöttem egy idényre a Fradiba, miatta jöttem. Nem is azért vagyok neki hálás, hogy már az elejétől kezdő lehettem, hanem mert bízott bennem. Egy labdarúgónak talán ez a legfontosabb. A másik egy szakmai dolog: kiszúrta, hogy az emberfogás mellett van energiám a támadásépítésre. Biztatott, merjek vállalkozni, a második idényemtől már középpályás voltam.
– Sárosi György 646 meccses klubrekordját megdöntve, az 1974-ben átadott Üllői úti stadiont és néhány futballistát búcsúztató gálával együtt 649 alkalommal lépett pályára a Ferencvárosban. Mit jelent ez önnek?
– Mindent! Mindenem a Fradi!
A teljes interjú a Nemzeti Sport honlapján jelent meg.
