Különös céljai nem voltak, így „csak” olimpiai bajnok és főorvos lett

Tinédzserkori céljait már évtizedekkel ezelőtt megvalósította, de nyolcvanévesen sem ül a babérjain az olimpiai, világ- és Európa-bajnok, BEK-győztes Bodnár András. Az 1964-es tokiói játékokon győztes vízilabdacsapat egyetlen élő tagja egykoron sebészfőorvos volt; ma már szikét ugyan nem ragad, azonban szenvedélyének, a gyógyításnak továbbra is hódol. A sportolásnak sem mondott búcsút, csak a sárga labdát kisebb játékszerre cserélte.

20220413 Budapest Dr Bodnár András vízilabdázó Fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Azt javasolta, hogy a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban találkozzunk. Mivel foglalkozik most itt?
– Sportnyelven szólva levezetek. Hetvenévesen, több mint tíz éve, elmentem nyugdíjba. Sebészkedni sem lehet a végtelenségig, bizonyos követelményeknek meg kell felelni. A fizikaiakat még tudnám teljesíteni, de egyszer úgy kellett döntenem, hogy leteszem a szikét. Azóta csak a verbális feladatok maradtak. Ha kérdeznek, válaszolok, megvizsgálok egy-egy beteget, de műtéti tevékenységben már nem veszek részt.

– Sok évet letagadhatna a korából. Mivel tartja fitten magát?
– Hetente két alkalommal páros tenisszel. Még ma sem pattan le a labda kétszer a térfelemen! Síelni is jártunk, nagyjából másfél éve hagytuk abba, mert a feleségemnek térdprotézise lett. A vízilabda nyári sportág, telente síeltünk. Egy alkalommal a csapat és az OSC elnöke, Frenkl Robi is velünk jött. Akkor kitaláltuk, hogy létrehozunk egy síszakosztályt az OSC-nél. Én voltam az első vezetője.

– A medence közelébe már nem megy?
– Megyek, mert az unokám vízilabdázik. Miután abbahagytam a pólót, két évig nem mentem be a vízbe, így ha valaki a Balatonban látott, megkérdezte, hogy belöktek-e. Az úszás monoton, a vízilabdához pedig legalább két ember kell. Még jobb, ha többen vannak, és egy kapus is van köztük.

– Annak idején hogyan kerítette hatalmába a vízilabda?
– Egerben ez könnyen ment. Az uszoda mellett laktunk, nyaranta éjjel-nappal ott voltunk. 1968-ig az úszás és a vízilabda egy fedél alá tartozott, és mondhatjuk, hogy társadalmi tevékenységnek számított mindkettő. Egy vízilabdameccsen, a fatribünön egymás mellett ült a párttitkár, az érsek, a plébános és az ügyvéd, együtt szurkoltak.

– Ön is sokáig versenyszerűen úszott a vízilabda mellett. Nehéz volt választania a két sportág közül?
– Úszóként készültem Rómába, de Lemhényi Dezső, a vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya 1960-ban szólt, hogy beválaszt az olimpiára utazó csapatba abban az esetben, ha abbahagyom az úszást. Viszont az olimpia után is előfordult, hogy a gyorsváltókban az úszók helyett én vettem részt az előfutamokban, beverekedtük a csapatokat a döntőkbe.

– Ezek szerint úszóként nem is indult el Rómában?
– Elindultam. Ezerötszázon második lettem a futamomban, ami közel sem volt elég a középdöntőbe kerüléshez.

– Az 1956-ban Melbourne-ben olimpiát nyert csapatból sokan már nem voltak ott Rómában, de többekkel az akkori spílerek közül még együtt játszott. Milyen volt újoncként közéjük csöppenni?
– A pályafutásomon végigtekintve: játszottam a nagy öregekkel, aztán a „középkorosztállyal”, és volt olyan időszak, amikor én számítottam öregnek. Először Hevesivel, Gyarmatival, Kárpátival, Markovitscsal, Jeneyvel, Borossal játszottam együtt. Én voltam a legfiatalabb, felnéztem rájuk. Annyi vagányság azért volt bennem, hogy ha klubszinten egymás ellen játszottunk, akkor nem hagytam magam. A válogatottnál voltak avatások, amik nem voltak rosszak. Aki bekerült, „bíróság” elé citálták, büntetésként megszabták, hány fenékre ütés jár neki, mit kell meginnia és hasonlók.

– Később Faragó Tamás is a csapattársa lett. Egyetért azzal a vélekedéssel, hogy ő volt minden idők legjobb játékosa?
– Nem lehet ezt így megállapítani. Nagyon szerethető ember, emellett a világ egyik legjobb és legszínesebb játékosa is volt. Ugyanakkor a szövegével, a viselkedésével néha a bohóc­ság határát súrolta. Hajlamos volt elkenődni, ha kapott egy fülest. Szerintem ha Tonóban fele annyi fegyelem lett volna, mint Benedek Tiborban, akkor a világ legnagyobb játékosa lehetett volna. Tibor az utolsó pillanatig hajtott. Szívós Pista is klasszis játékos volt. Ahogyan Molnár Endre is, viszont az ő neve sosem merül fel, pedig egy jó kapus nélkül nehéz bármit is kezdeni. De akár Cservenyák Tibort és Steinmetz Jánost is említhetném a kapusok közül.

Fotó: Mirkó István

– A római olimpián szerzett bronzot Kárpáti György a Medencék, gólok, pofonok című könyvében kellemetlenségként jellemezte. Tényleg ekkora csalódást jelentett a harmadik hely?
– Igen. Addigra már négy olimpiai bajnoki címet nyert a válogatott,

így a vízilabdázóktól mindig azt várták el, hogy győzzenek. Később Rajki Béla bácsi úgy fogalmazta ezt meg, hogy a második hely kudarcot jelent.

Mindenki elkeseredett, ha nem nyert. Visszatekintve ugyanakkor csodálatos érzés a második és a harmadik hely is.

– Ugyanebben a könyvben Kárpáti azt is leírta, hogy a gólarány miatt őszült meg. Mennyi bosszúságot okozott a magyaroknak a vízilabdatornák akkori lebonyolítása?
– Sok bosszúságot és örömöt is okozott, hiszen a tokiói olimpiát gólaránnyal nyertük. A münchenit viszont egy góllal veszítettük el.

Mindig számolgattuk a gólarányokat, főleg Gyuri. Amikor Gyarmati Dezső volt a szövetségi kapitány, ő volt a második embere. Mindent tudott a vízilabdáról, amit tudni lehetett, de sosem vállalta, ha tévedett. Mindig Gyarmatira fogta a dolgot.

– Melyik a legkedvesebb, vízilabdához kapcsolódó emléke?
– Az olimpiai döntő. Mindenki Dömötör góljáról beszélt, az én hozzájárulásomra kevesen emlékeznek. Miután megszerezte a gólt, több mint egy perc volt hátra a mérkőzésből. Nálam volt a labda, elcsentem valamilyen úton-módon, úsztam vele a kapu felé. Megőriztem, a legvégén én dobtam fel a levegőbe, amikor megnyertük az olimpiát. Dömötör aztán rohant érte, hogy az az ő labdája.

– 1965 és 1973 között elmaradtak az aranyérmek. Hogy élték meg ezt az időszakot?
– Nehezen. Egy-egy nemzetközi tornát nyertünk, de nagy viadalt nem ebben az időszakban. Az 1970-es Eb-t úgy veszítettük el, hogy ha egy góllal többet lövünk, akkor miénk az arany. Így volt ez 1972-ben, Münchenben is.

Arra az olimpiára elfelejtettünk labdát vinni magunkkal, ezért az edzésen anélkül kétkapuztunk… Én kiáltottam, hogy elúsztam, ejtem a labdát. Erre azt válaszolta Molnár, hogy kivédte a lövést. Csak néztek minket az uszodában dolgozók, aztán sajnálatból bedobtak nekünk egy félig lyukas labdát.

– Bántotta, hogy 1976-ban a montreali olimpiára már nem vitték ki?
– Akkor még nem éltem meg rosszul, de mostanában sokszor megkérdeztek erről, így többször elgondolkoztam rajta, hogy miért is nem vittek ki. Végig ott voltam a felkészítés során, az 1973-as vb-n, amit megnyertünk, én voltam a csapatkapitány. 1976-ban, három-négy héttel a kiutazás előtt rákérdeztem a dologra, akkor tudtam meg, hogy nem válogattak be.

– Münchenbe úgy utazott ki, hogy már sebészként is tevékenykedett. Előfordult, hogy a műtőasztaltól meccsre rohant és fordítva?
– Szerencsés voltam, hogy a sebészeti klinikára kerültem. Az OSC elnöke bevitt a tanszékvezető professzorhoz, a két adjunktushoz, és megkérdezte tőlük, hogy kell-e nekik egy olimpiai bajnok. Azt válaszolták, hogy ha gyökeret verek, akkor gyökeret verek. Így lett. Az évek során előfordult, hogy az OSC vagy a válogatott kikért néhány órára a munkahelyemről.

Az 1972-es Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntője Budapesten volt, és az egyik mérkőzés idejére ügyeletesnek voltam beosztva. Négyen voltunk a klinikán, szóltam, hogy három órára el kellene mennem. Megnyertük a mérkőzést, aztán rohantam vissza a kórházba. Egy évre rá, professzori viziten egy beteg megjegyezte, hogy amikor először operáltam, leviziteltem, majd eltűntem. Három óra múlva újra megjelentem, és már én csináltam neki a transzfúziót.

– Miért választotta az orvosi hivatást?
– Tizenkét évesen vakbélműtéten estem át. Az altatás éternarkózisban zajlott, az éternek speciális szaga volt. Megéreztem ezt a műtőben, és akkor eldöntöttem, hogy sebész leszek. A Magyar Ifjúság lapban tizenhét éves koromban megjelent egy cikk rólam, a céljaimról kérdeztek. Azt válaszoltam, hogy semmi különös célom nincs. Úszásban vagy vízilabdában olimpiai bajnok és sebészfőorvos szeretnék lenni, a többi jön magától.

Borítókép: Bodnár András (Fotó: Mirkó István)