1994-ben járunk, az El Parral nevű, egyházi fenntartású, bentlakásos iskolában. Az intézménynek vannak olyan diákjai is, akik – vagy azért, mert nincsenek szüleik, vagy azért, mert ugyan vannak, de nem tudnak gondoskodni a leszármazottaikról – nyáron is az iskola falai között maradnak, ezért a szünidő hónapjai alatt is el kell foglalni, le kell kötni őket valamivel.
Ez a feladat az újonnan érkező Marina nővérre (akit Carmen Machi alakít) vár, és kezdetben egyáltalán nincs könnyű dolga, a srácok meglehetősen kezelhetetlenek. Rendszeresen feltörik a közeli boltokat és a környékbeli felnőttek agyára mennek – röviden: jó úton haladnak afelé, hogy bűnöző váljon belőlük.
Marina nővér kezdeti kísérleteire úgyszólván természetes elutasítással reagálnak, ám az apáca addig próbálkozik, míg meg nem találja a megoldást, amivel nemcsak hogy felkeltheti, de fent is tarthatja az érdeklődésüket: a bent lakó növendékekből megalapítja az El Parral Futballklubot. Ám csak ezek után szembesül az igazi kihívással: hogyan lehetne elérni, hogy a nehezen kezelhető, öntörvényű csibészekből igazi csapat váljon.
A film e folyamatot mutatja be, amelynek során az apáca és a gyerekek között létrejön az összhang. A készítők – jó érzékkel – kitérnek arra, hogy a nővér maga is egyfajta lázadó, aki kilóg az apácák közül, így érthetővé válik, hogy képes átérezni a fiatalok problémáit. Egyébként a nővérek bemutatása is meglehetősen életszerű: kiderül róluk, hogy olykor nem tagadnak meg maguktól olyan tiltott élvezetet, mint egy-egy cigaretta elszívása vagy egy pohár ital felhajtása…
A középpontban azonban a gyerekek állnak, a maguk jellegzetességeivel, mániáival és problémáival. A sajtóhírek szerint a rendező csaknem kétezer fiatalból válogatta ki a szereplőket, és ugyancsak jó munkát végzett – a srácok nem csak arról képesek meggyőzni a nézőt, hogy pimaszak és vagányak, de az is megmutatkozik, mennyire tele vannak frusztrációval és bizonytalansággal.
Mindezek mellé némi múltidézést is kapunk. A kilencvenes évek – az okostelefonok elterjedése és az internet uralma előtti, mai szemmel nézvést meglepően ártatlan kor – bemutatása érzékletesre sikeredett, s az olyan betétdalok, mint George Michael Faith-je csak erősíti a retróhangulatot.
A tanulság persze adott és aligha okoz meglepetést: ha elfogadják önmagukat és embertársaikat, potenciális vesztesekből is lehetnek tényleges győztesek – feltéve, hogy találkoznak egy elhivatott pedagógussal, aki nem retten vissza a reménytelennek tűnő helyzetektől, és képes önbecsülést adni nekik. A készítők ugyanakkor egyáltalán nem didaktikusan, szájbarágósan adják elő mindezt, hanem csendes életörömmel, és elnéző, bár olykor harsányabbá váló humorral. (A meccs szünetében például az egyik srác azt füllentve vezeti félre az ellenfél egyik játékosát, hogy kihallgatta a szülei beszélgetését, és megtudta, el akarnak válni. A következő találkozón elnézést kér az otromba tréfáért, ám az ellenfél játékosa fásultan legyint: hagyja csak, a szülei valóban elváltak!)
A csapat lelke tehát kedves hangulatú, szerethető film, amely elsősorban az intézeti lét sajátosságairól, végső soron a kamaszkorból a felnőttkorba való átmenet nehézségeiről szól – és persze a fociról is. Így nem kizárólag a labdarúgás kedvelői lelhetik örömüket benne, de a többé-kevésbé zárt csoportok berkeit bemutató vígjátékok kedvelői is, mindazokkal kiegészülve, akik a kilencvenes években voltak kamaszok.
A film egyik mellékszereplője a Valdo nevű kissrác, a futballklub legtehetségesebb tagja, aki teljesítményével eléri, hogy egy játékosmegfigyelő átnyújtsa neki a névjegyét. Bár a filmben egy Dairon Tallon nevű gyerekszínész alakítja, Valdo – teljes nevén Valmiro Lopez Rocha – a valóságban is létezik. Szép karriert futott be, profi labdarúgó lett. 2004. december 20-án, miután az Osasuna játékosaként gólt rúgott a Mallorcának, a kamera felé fordult, és felhúzta a mezét. Így láthatóvá vált, hogy a piros felső alatt a fehér pólón a következő felirat áll: „Gracias, hermana Marina”, vagyis: „Köszönöm, Marina nővér”.
Inma Puig barcelonai pszichológus és író annak idején a tévében látta ezt a jelenetet. Olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy kiderítette, ki ez a fiatalember, ki a megszólított apáca, és külön fejezetet szentelt kettejük történetének a 2019-ben megjelent, La revolución emocional (Az érzelmi forradalom) című kötetében. E munka képezte A csapat lelke forgatókönyvének egyik alapját.
Az egyik legnépszerűbb és legnagyobb példányszámban eladott napilap, az El País is foglalkozott a témával. 2019 decemberében felidézte a tizenöt évvel azelőtti meccsen történteket, és megkérdezte Valdót, mit szeretett volna akkor üzenni.
– Ez volt a legkevesebb, amit tehettem mindazért, amit Marina nővér adott nekem. Kiskorom óta az volt egy egyetlen tervem, hogy focista legyek. Nem volt B tervem, és ő segített valóra váltani – felelte hálásan Valdo, aki gyerekkorában meglehetősen távol állt attól, hogy elérje, amit szeretett volna. 1981-ben született a spanyolországi Villablinóban, zöld-foki-szigeteki bevándorlók gyermekeként. Már az édesapja is labdarúgó szeretett volna lenni, de neki ez nem adatott meg. A férfi új hazájában, Spanyolországban szénbányászként talált munkát, de olyan rosszul keresett, hogy nem tudott gondoskodni a családjáról.
Valdo így került a madridi bentlakásos iskolába, ahol megismerkedett Marina nővérrel, aki az egyik edzője és második édesanyja lett. 2001-ben mutatkozott be a Real Madridban, majd számos további együttes mezét húzta magára. Egyebek mellett az Espanyolban, a Malagában, a Levantében játszott, de viselte egy mexikói és egy indiai csapat színeit is. Profi pályafutását az Izarrában fejezte be, 2020 nyarán.
De nem csak neki volt meghatározó a labdarúgás. Marina nővérről szólva felidézte, hogy amikor fontos meccsek voltak, éjszaka felébresztette őket – mármint azokat, akik szerették ezt a sportot vagy a játékukkal kitűntek a többiek közül –, és megengedte nekik, hogy megnézzék az összecsapást a tévében.
Marina nővér így vallott rajongása tárgyáról: – Öt testvér közül én voltam az egyetlen lány, és mindannyian nagyon szerettük a futballt. Ők a Real Madrid szurkolói voltak, én csak azért lettem Atleti-drukker, hogy az útjukba álljak. A lelkem mélyén Real Madrid-szurkoló vagyok – mondta az El Paísnak. Azt is elárulta: attól függetlenül, hogy elmúlt kilencvenéves, a csapat egyetlen meccsének közvetítését sem hagyná ki.
(A csapat lelke/Llenos de Gracia/Full of Grace. Szinkronizált spanyol vígjáték, sportfilm, 2022. Játékidő: 109 perc. Rendezte: Roberto Bueso. Elérhető az HBO kínálatában.)
Borítókép: A valóságos Valdo és Marina nővér (Fotó: El País)
